2024. március 28., csütörtök

László Gyula igaza, avagy álavar nyelvemlékeink

Az utóbbi években – hála Istennek és a haláláig roppant tevékeny Vékony Gábornak meg társainak – jelentősen megszaporodtak kora középkori nyelvemlékeink. Igaz, hogy a két legnagyobb vad, a Nagyszentmiklósi kincs fölirata és a Róna Tas András által minapában bemutatott terjedelmes „ukrajnai rovás” még nincs megfejtve, de számos előbújt emlékünk igen. Az eredmény megrendítő.

A tudomány eddigi állása szerint hajdan őseink, az ún. szabir magyarok éltek a finnugor népek szomszédságában, s jártak kereskedni – egyebek mellett az ő tájaikra is: nyilván állhattak nyelvi „kölcsönhatásban” velük. Hanem az újabb leletek ún. avar koriak. Ez az időszak Attila birodalmának bukásától a mi honfoglalásunkig terjed. Nagyjából. Tehát a tudósok ösztönösen nem hozzánk, hanem az avarokhoz kapcsolták az ásatag tárgyakat. Ámde! Ó, ez a fránya, furmányos ámde! Kiderült, hogy az avar leletek biz’ magyarul olvashatók, sőt, érthetők! Holott az avarok az ókorban nem a finnugorokhoz közeli Dél-Urál térségben éltek, hanem tőlük iszonyú távol, az Altájnál. Ott, ahol madár sem jár, még kevésbé finnugor nyelvposta.

*

Nagy szavunk előfordul a Tihanyi alapítólevélben (1055) nogu alakban, de olvasható a legalább másfél évszázaddal korábbi Nagymácsédi Kereszten. Nagymácséd községben, honfoglalás kori temető föltárása alkalmával került elő, de részletek nem ismeretesek. A tárgy azóta a Szlovák Nemzeti Múzeum tulajdona, csak fényképek és az euró ottani bevezetéséig érvényes 10 koronás érme mutatta külsejét. Odaát a Nagymorva birodalom hagyatékának tekintik, ám a kereszt fölső részén magyar rovásírás látható.

A mássalhangzókat magánhangzókkal kiegészítve a NaD iNRi, mai írásmóddal a Nagy INRI szöveget kapjuk. Balról jobbra olvassuk.

A feszületen az INRI latin rövidítés – Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum: ’Názáreti Jézus a zsidók királya’ – föltüntetése máig általános, ám az kevésbé, hogy a mű alkotója a latin betűszót magyarosan, rovásbetűkkel, és a rovásban szokásos hangugratásos módon, a rövid magánhangzókat – mind az! – kihagyva adta vissza! Vagyis mintegy bekebelezte a magyar nyelvszokásba! Ráadásul – a rovó udvariasan – a két rövidke betűcsoport fölött vízszintes vonalkákkal segítette, hogy mely betűk olvasandók egybe. A nagy itt nem nogu, mint a Tihanyi Alapítólevélben, hanem nad. Hogy ejtődött-e a szó végén magánhangzó, az a leletből nem dönthető el.

*

Eddigi leghosszabb avar kori nyelvemlékünk az 1983-ban lelt Szarvasi Tűtartó fölirata. A régészek szerint 700 és 790 között rótták birka lábszárcsontra. Ez választ ad a finnugor nyelvekben kötelező véghangzó ügyére is. A szövegben 18 szó végződik mássalhangzóra. Egyiknél sincs jele annak, hogy egy bármelyiknél lemaradt volna egy záró magánhangzó.

Üngür : isz nek ím ily vas

tű tévedjen : iszen (?) : tű tű szúrj bökj varj

fesesz : el sz l /…/

Üngür ne egyen (?) (űzd?) emészd (el) őt én Istenem

A harmadik sor harmadik, és következő szavaiból mindössze két jel maradt. Bizonyára az asszony, akinek a sírjából a tűtartó előkerült, sokat használhatta e tárgyat, ezért az erősen megkopott. Vékony tanár úr így itt csak az sz és l betűket tudta kihüvelyezni.

A rontás-űző szöveg vége jellegzetes keresztény ima-sóhaj: én Istenem!

Döbbenetes!

Ily bizalmasan csakis Istent szerető ember imádkozik, aki Urát teljes szívéből, lelkéből, elméjéből igyekszik szeretni. A világtörténelem egyetlen vallása a kereszténység, amely a szeretetre épül: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn 3,16)” Tehát a tűtartó föliratának készítője nem lehetett többistenhitű római, germán vagy szláv maradék. Muszlim sem, mert Allahot nem szokás „én Istenem”-nek szólítgatni, ráadásul az iszlám hívei rendszerint arab betűkkel írnak!

A dunántúli „késő-avarok” közt folyó térítő munkát a salzburgi érsek ún. vándor-püspökei irányították: Theoderik, Ottó, Osbaldus. Ezt a Nagymácsédi Keresztről szóló tanulmányomban már említtettem. Ugyan nincs adat rá, de ki sem zárható, hogy a korabeli magyarok és avarok találkoztak az Evangéliummal nesztoriánus hittérítők révén. Ők nemcsak az Urálig, meg az Altájig, az állítólagos avar őshazáig, de a mai Mongóliáig, sőt, a Csendes-óceánig is eljutottak.

*

A tűtartón eddig 21 szót és toldalékot sikerült elolvasni:

ad – ige, fgr.

bök – ige, ismeretlen

egyen – ige (e gyökigéből), ugor kori emik-ből

el – igekötő

emészd – szintén az e gyökigéből: e(m)+ész+d f, fölszólító mód.

-en – helyhatározórag

én – személyes névmás, vitatott uráli

fesesz – feslik, fest, fésű stb. fes-fés gyökéből, fgr.

ily – közelre mutató névmás

ím – mutatószó

Istenem – Isten + m birtokos rag; a Halotti Beszéd isemucut – ’ösünket’ szavával való kapcsolata kérdéses. Valószínűbb az Is-ten-(e)m: Ős-ten (’tevő’)+(e) m szerkezet – CzF. nyomán.

isz – íz, ’betegségokozó gonosz szellem’, fgr.

ne – tiltószó, fgr.

nek – rag (nak, nek), neki, fgr.

ő – személyes névmás, fgr.

szúrj – ige, fölszólító módban, szúr+j, fgr.

tévedjen – szenvedő igealak a té gyökből, mely jelenti a részek szétválását, a mozgó test ide-oda hajlását. Származékai: téboly, tévelyeg, téved, tékozol, tétova, tép, továbbá a vastaghangú sza, ta és tá a szana, szanaszét, táv, távol, tántorog stb. (CzF. nyomán) té+(v(e)d)+ j+en. fgr.

Varrónők leggyakoribb üzemi balesete a tű eltévedése…

tű – varróeszköz, főnév, az elavult fgr. tövik-tövisből.

Üngür – gonosz lélek neve valamely török nyelvből.

varj – ige, fölsz. mód, gyök+toldalék. Mai helyesírással: varrj! fgr.

vas – fém, főnév, fgr.

*

Eddig ismert legöregebb nyelvemlékünk a Környei íjmerevítőre karcolt magyar mondat (VI-VII. sz.) szintén ún. avar kori: „te íjat löveld nyíllal ellen.”

te személyes névmás, fgr.

íj-a-t fn., fgr.

t tárgyrag,

lövel, azaz lő + v hiánytöltő + l igeképző+ d személyrag fgr.

nyíllal fn. + val rag hasonulással, fgr.

ellen határozószó. Régiségére mutat, hogy a magyarban oly ősi ellentét egységet őrzi. Olvassuk a CzF.-t: „Mennyiben az ellen névutó a vel ragnak és mellett névutónak ellentétes viszonytársa (velem harcol, ellenem harcol, mellettem szól, ellenem szól), gyöke el a távolodást jelentő el-vel azonosnak látszik. Másrészt, mint szem elé jövetelre, szembeszállásra, szemköztiségre vonatkozó, az elé szóból elemezhető s eredetileg határozó gyanánt tekintendő: el-len (…), melyet csak később időben kezdettek mellék- és főnév gyanánt is használni.”

*

E két rövid nyelvemlék mély bepillantást enged nyelvünk természetébe, midőn szinte iskolás módon bemutatja szavaink gyök+toldalék(ok) szerkezetét, ugyanakkor nyelvünk szellemét is elénk tárja.

*

Hivatalos nyelvtudományunk szerint mi vettük át finnugor szomszédaink beszédét, miközben ők egyetlen szót sem tanultak tőlünk. Ennélfogva eredeti nyelvünkből mukk sem maradt fönn. Talán némák voltunk?

Legalább ennyire izgalmas, hogy kiktől hallottak finnugor szót az Altáj-vidéki avarok, hiszen az ő otthonukat a lapp-ugor-szamojéd tájtól minden irányban több ezer kilométer őserdő, mocsár és jégvilág választja el? Bizonyára akadtak onnan ide, s innen oda keveredő kalandosok, de a nyelvcseréhez szükséges folyamatos és tömeges kapcsolatról nem beszélhetünk. Ugyanakkor ugor részről mutatkozó erőteljes kulturális és gazdasági nyomást sem tételezhetünk föl, hiszen ők kőkori civilizációjukat szinte a legutóbbi időkig megőrizték!

Tartsunk ki a józan ész mellett! A Környe és Szarvas környéki nyelvemlékek, meg a mi mai beszédünk az eltelt közel másfél ezer év ellenére szinte alig különbözik! A hanti és a manysi családok és egymást alig értő nyelvjárásaik száma hovatovább kiegyenlítődik. Sajnos.

Három zárókérdés. Miért ne történhetett volna úgy, hogy tőlünk vették nyelvük jellegét, szavaik meghatározó részét a lappok, hantik, szamojédok és a többi, ún. finnugorok? Mi pedig azért maradtunk a Kárpátok alatt azok, akik voltunk, mert az itt előttünk hont foglalt és minket befogadó avarok szintén magyarok valának?

Itt a vége Hunfalvy Pali bácsi meséjének, és itt hajtunk fejet László Gyula bölcsessége előtt?