2024. április 25., csütörtök

Az ember, aki elítéli a nagy európai egyformaságot

Mindennap nem történik meg, hogy egy világszerte ismert gondolkodó, korunk egyik legnagyobb keresztény írója és prédikátora – önként és büszkén – felvegye a magyar állampolgárságot, majd ezután azt mondja ez a misztikusként is emlegetett idős ember, akinek a műveit lefordították már tizenöt nyelvre, hogy sokkal nagyobb megtiszteltetésnek tekinti, hogy magyar lehet, mintha francia lehetne.

Március 16-án ezt is megélhettük, azon a csütörtöki napon az Országházban Henri Boulad – születése szerint egyiptomi, vallása szerint pedig melkita rítusú szír keresztény, aki jezsuita szerzetes és akinek az anyanyelve francia – döcögősen, idegen akcentussal felolvasta a magyar állampolgársági esküt. Ne mosolyogjuk meg a rossz kiejtésért és ne is várjuk el tőle, hogy nyolcvanon túl megtanuljon magyarul! Nem ez az ő küldetése, az ő magyarsága szellemi rokonságérzetből fakadó azonosulási készség a magyar üggyel. Amint azt több interjúban el is mondta, támogatja a magyar kormánynak a migránsválság megoldását célzó és Brüsszellel kapcsolatos politikai irányvonalát. Orbán Viktort pedig bátor kiállásért külön becsüli.

Emiatt a megbocsáthatatlan bűn miatt keményen meg fogja kapni a magáét a balliberális magyar sajtótól, különösen, ha továbbra is hangoztatja a jelenlegi magyar politika és a miniszterelnök melletti szimpátiáját. Most ugyan egy kicsit későn ébredtek március 15-i, kora tavaszi sípolós álmukból, de elég volt beírni a keresőbe az index.hu és a Boulad címszavakat, és máris kidobta „Elég volt kérnie, és magyar állampolgár lett egy alexandriai jezsuita pap” címmel a megszokott színvonalú cikket.

De nem kell félteni tőlük ezt az „egy alexandriai jezsuita papot”, aki rá se hederít a politikai korrektség képmutató beszédmódjára, és aki így nyilatkozott a Katolikus Rádiónak adott interjúban: „Én olyan ember vagyok, akit nem tud hallgatni. Senki sem tud engem elhallgattatni, hacsak nem úgy, ahogy Keresztelő Szent Jánost, akinek levágták a fejét.”

Ennek ellenére – csakhogy tisztában legyen vele, nem a személyéért, és nem is annyira a szavaiért, hanem mindenekelőtt Orbán Viktor miatt támadják új hazájában – valaki, aki jól beszél franciául, angolul vagy arabul elmondhatná neki, hogy milyen is ez a „történelmi kudarcai” miatt önbecsülésében végletesen megsérült nép. Hogy a magyar identitásválságában, önbecsüléshiányában folyton-folyvást a szélsőségek felé tolódik el: jellemvonásai alapján az egyik oldalon letáborozót a folytonos megfelelési vágy hajtja (hol Moszkvának, hol Brüsszelnek, Washingtonnak), a másik oldalon helyet foglalót pedig a kompromisszumkötésre képtelen, nyakas „csakazértis” jellemzi. A két tábor tagjai pedig jobban gyűlölik egymást, mint bárki mást, még az ország elpusztítására törő ellenség is kedvesebb tud neki lenni, mint a másik oldalon számon tartott magyar.

A kompromisszumkötési készségét már sokszor bizonyító Orbán Viktor melletti kiállásával most Henri atya is belekerült ebben a már legalább ezer éve őrlő magyar emberdarálóba, de hát ezt nem lehetett elkerülni.

Henri Boulad egész prédikátori munkássága arról a próbálkozásról szól, hogy miként tehetné ismét vonzóvá a vallástól eltávolodottak számára a keresztény lelkiséget. Ebben látja a mélységes identitásválságba került Európa megmentésének egyetlen esélyét, miért ne lenne hát szimpatikus számára egy olyan irányú politikai irányvonal, amely volt elég bátor az alaptörvénybe foglalni a keresztény gyökerekre való hivatkozást, miközben alig néhány évvel előtte ugyanezt az identitásválságával küszködő Európai Unió – nyilvánvaló történelemhamisítást elkövetve ezzel – kategorikusan megtagadta? Ráadásul mindeddig Magyarország az egyedüli ország a civilizációt rosszul ismerők részéről még mindig kereszténynek gondolt Európában, amely hivatalosan is ki mer állni a végveszélybe került, üldözött közel-keleti keresztények mellett. Miért ne fogadná ezt jó érzéssel egy közel-keleti keresztény?

Brüsszellel kapcsolatban azt mondja Henri Boulad, hogy az Európai Unió létrejöttét nagy örömmel fogadta, idővel azonban rá kellett ébrednie, hogy Brüsszel nem az európaiak érdekeit szolgálja. „Európának meg kell őriznie nemzeti és keresztény mivoltát, nem szabad a kontinensből egy központi hatalom által vezetett nagy homogén masszát, egy vegyes levest csinálni, mert úgy nem működik a párbeszéd. Az egyformaság nem egység” – nyilatkozta a Magyar Hírlapnak adott interjúban.

A nagy gondolkodók és prédikátorok ismertetőjegye, hogy rövid tőmondatokban azonnal képesek kimondani a lényeget: az egyformaság nem egység. A továbbiakban ezt már csak ki kell fejteni: a brüsszeli politika korifeusai „nagy európai egyformaságot”, úgynevezett Európai Egyesült Államokat szeretnének létrehozni, melynek a külsőleges egységében feloldódna minden sokszínűség. A visegrádi országok ezt elutasítják. Az ő elképzelésük a Nemzetek Európája. A tagországok és a lakosság ellenkezésén jelenleg még biztosan megbukna a homogén Európa ötlete, ezért az egyformaság hívei áthidaló megoldásként ismét felvetették a kétsebességes unió javaslatát: eszerint a magországok – a gazdaságilag legfejlettebbek, egyúttal az uniformizálódásban is a legmesszebbre eljutottak – létrehoznák a maguniót, az Európai Egyesült Államok elődjét, idővel pedig a többiek kényszerűségből csatlakoznának ehhez, vagy leválnának.

Példával szemléltetve jobban érthetővé tehető a két nézőpont közötti különbség. A Nemzetek Európája, ha egyszer megvalósulna, olyan lenne, mint az érintetlen természet világa, színes, sokszínű, amelyet a háttérből a népeket összekovácsoló erő, a közös európai civilizációs identitás fűzne megbonthatatlan egységbe. Az ilyen világ önfenntartó világ. Az Európai Egyesült Államok, ha megvalósulna, olyan volna, mint az erőszakos emberi beavatkozással létrehozott mezőgazdasági monokultúra, kilométereken át csak kukorica vagy szója, és sehol egy virág, még egy gyomnövény sem üdíti fel az egyformaságba belefáradó tekintetet. Az ilyen világot, mivel nem magában hordozza életerejét, csak erőszakos külső beavatkozással lehet fenntartani. Önmagában működésképtelen.