Margitka, jó néhány nemzedék távozott már a Magyar Szó szerkesztőségéből, ki jobb megélhetés után, ki nyugdíjba, és nem kevesen hiányoznak még mindig, de nagyon. Nekem szívem szerint a leginkább Margitka, a mindig derűs, halk szavú, kedves gépírónő, akinek leginkább a külpolitikai rovat tagjai diktáltak. Bukovcsik Margit a becsületes neve, ő is a Margitot szerette, de menthetetlenül ráragadt a „Margitka”, talán a termete, talán örökifjú, kacagós kedve miatt, ki tudja azt ma már.
Margitka 1947-ben került a laphoz, és kemény 40 évet dolgozott le kis mechanikus írógépe mellett, ami meg is hagyta a nyomát a csuklóin. Már a komputerek is megjelentek, a többi gépírónő elkoptatott néhány garnitúra villanyírógépet, Margitka azonban hűségesen kitartott kis „Biser”-je mellett: délben, amikor bejött, kitette, este elzárta a szekrénybe. Valóságos kis rituálé volt ez a csomagolás, hozzátartozott a teafőző készlet és a párna is, amelyen ült. A locsolóedényt nem kellett zárni.
Diktálás közben az ember észrevétlenül tanult Margitkától. Nemcsak a helyesírásról – azon kevesek közé tartozott, akik az utolsó szolgálati évben is elővették a fiókból a helyesírási tanácsadó szótárt, ha nem voltak biztosak valamiben –, hanem a szerkesztőségről, az emberekről, emberi magatartásról is. Mesélt a régi szerkesztőségről, amikor a vonat még itt robogott a Makszim Gorkij utcában az ablakok alatt, s a Forum még a szomszéd utcában volt. Arról, hogy pisszenni sem volt szabad, ha a „nagy újságírók” leültek az ember mellé diktálni. Szerette, amikor nemcsak cikkeket, hanem regénykéziratot adott neki másolni valaki, hiszen sok vajdasági magyar írónk újságíró is volt, itt dolgozott a házban. A Kolin bácsit emlegette, hogy azt mondta: „Ha valamit nem tudtok, nem szégyen megkérdezni!”
Margitka a hőskorban érkezett, amikor még nem volt munkaidő, sem konyha, de városi busz se nagyon, és kerékpáron kellett éjszaka a sötétben Péterváradra hazakarikázni. Ha éppen nem volt lezárva a híd a vonat miatt. De keserűség sosem volt a mesében, inkább a hála, hogy most már jobb, kényelmesebb, kevesebb a munka. Margitka emlegette az úgynevezett hajnali szerkesztőket, akik éjfélig is jártak le a nyomdába tördelni, és a főszerkesztőt, aki a klub sarkában ülve várta az első levonatokat. Akkor már klub is volt.
Az emberekről mindig csak szépet mesélt Margitka, kedves anekdotákat, vicces mondásokat, úgy tűnik, galamblelkében nem hagytak nyomot a rossz emlékek. Szeretett színházba járni, utazni, részt vett minden csoportkiránduláson, amelyet a hatvanas évektől a Magyar Szóban szerveztek. Ilyesmiről csacsogott, ha szünetet tartottunk a diktálásban, mert megkínált süteménnyel, almával, keksszel, vagy eszébe jutott, hogy meg kell locsolni a párkányon sorakozó virágokat.
Mindennap hozott valamit, a kerékpár kormányára akasztott kosárból finomnál finomabb falatok kerültek elő, és még a paprikát, paradicsomot is megosztotta az örök éhesekkel, ha délután betévedtek a gépírószobába potya uzsonnára. Nyáron virág is volt a kosárban, hiszen Margitka kertje bőségesen ontotta a színpompás, illatos virágot, amelyet aztán vagy a templomba vitt, vagy szétosztotta.
Margitka 1987-ben ment nyugdíjba, emlékül – ajándékba – elvitte a kis „Biser”-t. Még el sem olvasta az összes könyvet, amit akkor kapott, mert azóta rengeteget varrt, kézimunkázott, és most már lassabban ment az öltögetés, meg a kert és a ház is munkaigényes. Az újságot továbbra is rendületlenül olvasta, esténként a konyhában, míg valamelyik cica dorombolt az ölében.
Nyugodjon békében!
