Mivel Új-Zélandról nem tudtam egyenesen a következő állomásomig repülni, így át kellett szállnom vagy Sydneyben, vagy pedig Bangkokban. Mivel Délkelet- Ázsia sohasem vonzott, így Sydney mellett döntöttem. Valóban úgy van, ahogy a közmondás szól: „Ember tervez, Isten végez.” A tervem az volt, hogy Sydneyben 4 napot töltök, és egy nap a közeli Kék-hegység nemzeti parkba kirándulok. De végül úgy alakult, hogy mindjárt első nap a nemzeti parkba látogattam, amely annyira gyönyörű volt, hogy egy nap helyett négy napot maradtam!
Vonattal néhány óráig tartott az út Sydneytől Katoombáig, amely a nemzeti park fő települése. A vonat nagyon szép, erdővel borított hegyekben zakatolt, s itt-ott hófehér papagájseregeket láthattunk. A helybeli No. 14 nevű hosztelben foglaltam ágyat. Ennek a hosztelnek és a katoombai Echo Point kilátónak köszönhetően döntöttem úgy, hogy inkább itt maradok, és nem Sydneyben.
A No. 14 hosztel a legszebb és legbarátságosabb hosztel volt, amelyben utam folyamán megfordultam. A XX. század elején fából épült mint vendégfogadó, s szép fákkal borított kert közepén fekszik. A berendezése és a hangulata mind a mai napig autentikus maradt. Szerencsémre ott-tartózkodásom idején mind hozzám hasonló vidám és kalandozó fiatalok tartózkodtak benne, így könnyű volt otthon éreznem magamat.
Amikor először szétnéztem az Echo Point kilátóról, egyből megértettem, miért került a Kék-hegység 2000-ben az UNESCO világörökségi listájára. Gyönyörű, meredek falú fennsík, egykori mély folyómedrekkel átszelve, melyeknek oldalait egészen a sziklák hegyéig valamikor erdők borították. Ilyen hihetetlenül gyönyörű tájat életemben még nem láttam. Mivel a kilátón rengeteg volt a turista, ezért megindultam az egyik gyalogösvényen (Princ Harry Cliff-ösvény) magányosabb helyet keresni, hogy egyedül élvezhessem a tájat.
A hosztel vezetőnőjének tanácsára mindennap bejártam egy-egy gyalogösvényt. Először is a Wentworth Falls falucska peremén lévő, National Pass gyalogösvény került sorra. Gyönyörű volt a terep, a táj, a kilátók, meg turistából sem volt túl sok. Érdekes volt látni, hogy itt már 1908-ban gondoltak természetjárásra, ugyanis akkor nyitották meg a gyalogösvényt, s hihetetlen, hogy bírták az akkori szerszámokkal bevésni a sziklafalba a meredek lépcsőket, amelyeket még ma is használnak (habár 2008-ban felújításon estek át). Az ösvény előbb egy vízesés mellett ereszkedett a völgy alja felé, majd a sziklafal peremén, a völgy felett félúton haladt jó néhány kilométert, amíg el nem érte a gyönyörű Wentworth Falls vízesést, amely a fennsíkról 187 m magasból lépcsőzetesen zúdul a völgy aljába.
A következő nap a Rodriguez Pass gyalogösvény került sorra. Mivel a hosztelben megismerkedtem egy német lánnyal és egy holland fiúval, akik ugyancsak ide indultak, így együtt mentünk a felfedezőútra. Az előző ösvénytől eltérően, amely a sziklafalba volt vésve, ez az ösvény a völgy alján sűrű vadonon keresztül, eukaliptusz- és páfrányerdőben, kis folyócskák mellett haladt. Néhol olyan sűrű volt a növényzet, hogy igen nehéz volt követni az ösvényt. Ezért is ajánlatos, hogy az ember ne egyedül induljon neki, mivel minden évben megtörténik, hogy egy-egy turista eltéved és sajnos előfordul, hogy sohasem találják meg őket, mivel ez egy valódi, nagy kiterjedésű vadon. Egy helyen mi is elvesztettük az ösvényt, de szerencsére a kis folyót követve újra ráakadtunk a térképünk segítségével. A nagyon meleg, páradús levegő miatt nagyon izzadtunk, hiába hűtöttük magunkat a kis folyók és vízesések vizében. Az utolsó egy órában azonban, félúton a völgyből a sziklafal tetejére vezető meredek ösvényen kezdett beborulni, majd hirtelen kimondottan sötét lett, s kis idő múlva úgy elkezdett zuhogni az eső, hogy pár perc múlva csuromvizesek lettünk, a bakancsomban pedig tó képződött. Szerencsére továbbra is meleg volt, és mivel nem volt más megoldás, tovább meneteltünk. A csupasz sziklafalon, sziklába vájt lépcsőkön és fémlétrákon haladtunk a völgyből kifelé, a nyakunkba pedig zúdult az eső, a lábaink alatt az ösvény folyóvá vált. Előfordult, hogy ideiglenesen kialakult vízesések alatt kellett átmennünk, melyek hideg zuhanyként hulltak ránk. S amilyen gyorsan elkezdődött a zivatar, olyan hirtelen el is állt az eső, s mire befejeztük a túrát, újra kisütött a nap, és még mindig csuromvizesen visszaértünk Katoombába.
Az utolsó napomat Sydneyben töltöttem. A szerencse úgy hozta, hogy a bátyám és a felesége pont azon a napon érkezett Sydneybe, így közösen sétáltunk egyet a városban, s annyira futotta az időnkből, hogy megtekintettük a világhírű Sydney-i Operaházat és egy jót sétáltunk a mellette levő ugyancsak híres botanikus kertben, gyönyörű napsütésben. Valahogy mindig is így képzeltem el Ausztráliát.
Hogy milyen véleménnyel távoztam Sydneyből? Egyáltalán nem bántam meg, hogy a természetet választottam és nem a nagyvárost. A Kék-hegység a legdramatikusabb táj, amit valaha is láttam. Sokkal erősebb hatással volt rám, mint bármelyik más táj, amelyet utam során alkalmam volt látni. S talán az is hozzájárult a tökéletes élményhez, hogy sok barátságos és vidám emberrel ismerkedtem meg ott-tartózkodásom alatt. Ahogy anyukám mindig mondja, az ember társas lény, s valóban jólesett, hogy volt kivel megosztani az élményeket.
(Folytatjuk)
