2024. április 26., péntek

Egy cipőben az olvasóval

Varga Attila, lapunk szerkesztője kapta a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének újságíródíját

Varga Attila szerkesztőkollégánk bő két évtizede ontja betűit napilapunk hasábjain. Sorai között rendszerint az igazságtalanságra, az egyszerű ember becsületes munkájának mindenkor divatos ellehetetlenítésének jelenségére mutat rá. Vérbeli termelőként szívvel, lélekkel és testtel is átérzi a parasztot gyötrő mindennapi gondokat, egy-egy őrült, minisztériumi rendelet neki ugyanúgy fáj, mint bármelyik mezőgazdásznak Vajdaságban. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöksége Nyomtatott sajtó kategóriában az idén a legjobbnak kijáró szakmai elismerést Attila kollégánknak ítélte oda, alkalmi beszélgetésünk ennek a kitüntetésnek a jegyében készült.

A VMÚE nyomtatot sajtó kategóriában szerkesztő kollégánknak ítélte oda a szakmai elismerést (Ótos András felvétele)

A VMÚE nyomtatot sajtó kategóriában szerkesztő kollégánknak ítélte oda a szakmai elismerést (Ótos András felvétele)

Varga Attila 1994-től lapunk munkatársa. Azt mondja, hallotta, hogy vesznek fel újságírókat, és jogi diplomájával jelentkezett a felvételre.

– Bálint Sándor akkori főszerkesztőnél jelentkeztem, aki először is azt kérdezte, tudok-e magyarul. Én pirosi vagyok ugyan, de a középiskolát félig magyar, félig szerb nyelven végeztem, az egyetemen pedig volt ugyan lektorátus, de ott is szerb nyelven folyt a nagy része az oktatásának. Azt válaszoltam, hogy tudok magyarul. Abban maradtunk, akkor tegyünk egy próbát. Gyarmati József volt akkor a deszkfőnök. Három hétig semmit sem csináltam, csak olvastam az újságot. Már úgy éreztem magam, mintha láb alatt lennék. Aztán egyik nap a deszkfőnök adott egy telexes hírt, s azt mondta, fordítsam le. Hát mit mondjak, nem nagyon ment. Aztán másnap elém tett egy szerb napilapot, emlékszem, Kertész Mihályról szólt a cikk. Azt mondta Gyarmati kolléga, olvassam el ahányszor csak akarom, csukjam be az újságot és magyarul írjam le, amit olvastam. Mikor elkészültem, nem hitte el, hogy én csináltam meg a szóban forgó írást – mesélte Attila a kezdeti lépéseit a rögös újságírói pályán.

Főszerkesztői utasításra egy évtizeddel ezelőtt indította be a Magvető kiadványt, ez a kiadvány ma már lapunk talán legolvasottabb melléklete. Mostanáig ötszáznál is több Magvető hagyta el nyomdánkat, mezőgazdasági mellékletünk egyre népszerűbb.

– Mint mindegyik újságírónk, újvidéki témákkal kezdtem, később belpolitikával foglalkoztam, jogászként diplomáztam. Idővel mindinkább a mezőgazdaság felé fordultam, részben azért, mert megszerettem a természetet, a termőföldet, részben azért, mert az őseim is mezőgazdasággal foglalkoztak… Valami a génjeimben maradt, örököltem a hajlamot. A lapnál 2007-ben újraindult a mezőgazdasági melléklet, az akkori főszerkesztő keresett valakit a szerkesztőségben, akiről köztudomású, hogy másodfoglalkozásként földműveléssel foglalkozik. Rám esett a választás. Munkásságom sikeresebb része a mezőgazdasági melléklethez kötődik, a díjat elsősorban a Magvető szerkesztőjeként kaptam. A termelők körében köztudomásúan elfogadott melléklet az idén jubilál, növelve a Magvető fontosságát, valószínűleg hozzájárulva díjazásomhoz. Sokan hallottak a Magvetőről, nem kizárt, hogy az újságíró-egyesületben is felfigyeltek a Magvetőre a jubileum miatt. A Magvetőnek köszönhetően az eladott példányszámunk magas keddenként is, noha eleinte nem voltunk biztosak a sikerben. Tapogatóztunk a sötétben, próbáltunk ráérezni arra, hogy mi az, ami érdekli a gazdákat, kerestük a hétről hétre időszerű témákat. Saját magamból indultam ki – mi az, ami érdekel? A megmaradás kérdése. Ez a legfontosabb napjainkban, amikor teljes szerkezetváltást tapasztalunk a mezőgazdaságban, társadalmunkban, amikor köztudomású, hogy több a tönkrement vállalkozás, mint a sikeres. A gazdák nagyon jól tudják ezt, érzik a pénztárcájukon, hogyan alakul sorsuk, ehhez nem kell nekik sem újságíró, sem nyomravezető újságcikk. A szerb médiatérben mezőgazdasági újságírással foglalkozó kollégákkal megetethetnek bármit, mert nem foglalkoznak aktívan mezőgazdasággal. Másként gondolkodik az, aki személyesen is benne van a dolgokban. Tudom, hogy termelőink jobb időket is megértek, gyerekeik is tudják, hogy mikor volt jó a papának: a múlt század ’70-es éveiben!– mondja most is ugyanolyan lendülettel, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, amikor az újságírói pályára lépett. A gazdák megélhetése, sorsa állt mindig is figyelmének középpontjában.

– A vajdasági parasztot nagyon terheli, bántja az, hogy nem kapta vissza azt, amit az őseitől egykor az állam elkobzott, elvett. Még mindig nem kapott vissza semmit, a földre gondolok. A termőföld visszaszármaztatásának folyamata áll. Hiába mondják azt, hogy lassú, a folyamat nem lassú, hanem áll! Nagyon sokan vártak, kiköltekeztek, belefáradtak a visszaigénylésbe… Meghalnak, mielőtt visszakapnák vagyonukat.

A paraszt mindig panaszkodik, mégis mindig megél. Meddig maradhat ez így, próbálok vele vitába szállni.

– Nem mondanám, hogy midig elégedetlen. Mint már említettem, a múlt században, amikor volt megfelelő politikai környezet, piac, amikor szabadon fejlődhetett egy meghatározott keretig, 17 holdas, azaz 10 hektáros birtokig, jól ment neki. Ma a csillagos ég a határ, láthatjuk, hogy 10–20 ezer hektáros nábobjainkkal mi történik, az Unióban sincsenek ekkora földbirtokosok. Röpke néhány év alatt halmozták fel birtokbirodalmukat, nem pedig nemzedékeken keresztül, és ez nagy gond. Tekintsük a horvátországi Agrokor esetét, láthatjuk, hogy mihez vezet a túlzott befektetési hajsza. Manapság számtalan bajról beszélhetnénk, a termékbehozataltól kezdve a magas árakról és árrésekről, a végtermékek áráról és az inputokról… Az, ami már évtizedek óta szegényíti a parasztot, most már akkora méreteket öltött, hogy a termelők külső segítség nélkül nem tudnák fenntartani magukat. De ne beszéljünk csak a problémákról. Az utóbbi néhány évben megkezdődött időszak aranykorszak is lehet, az egykori Zöld Terv időszakával hasonlítanám össze, köszönve a Prosperitatiféle támogatásoknak. Akkoriban még kifejezettebb volt a támogatás, sok gépet a Zöld Terv biztosított, időközben a gazdák semmilyen vissza nem térítendő támogatást nem kaptak mezőgépvásárláskor! Évtizedeken keresztül hiányzott ez a gyakorlat. A Prosperitati Alapítvány most igazi lendületet adott ennek a támogatási gyakorlatnak, az idén már a tartomány részéről is jóváhagynak 40–50 százalékos térítést. A hazai támogatás-források is egyre elérhetőbbek, a termelők ugyanis most már önerőből nem tudnának megmaradni. A legkisebbek, a 4-5 holdat művelők semmiképp sem, de még a 20–30 holddal rendelkezők sem. Kezdjük megérteni, hogy a kistermelőkre szükségünk van, nemcsak azért, mert stabilizálják társadalmunkat, növelve a foglalkoztatottságot, hanem a népesség és a földön maradás szempontjából is. A kistermelő katalizátorként, egyfajta biztosítékként szolgál a társadalomban. Fogyasztói társadalmunk kezdi megérteni a fönntartható gazdálkodás, a járható út megteremtésének a jelentőségét, a saját magadnak, helyben történő megtermelés előnyeit. Ez európai uniós irányvétel, az, amit mi a mezőgazdasági mellékletünkkel elértünk, az természetszerűen összecseng az uniós törekvésekkel is – meséli kollégánk, akinek úgy is mondhatnánk, nem csak a munkája a mezőgazdasági témák beszerkesztése, hanem az élete is.

Nemrégiben a szerkesztőségben is megünnepeltük az 500. Magvető megjelenését. Puhatolózom, hogy Attila mennyire érzékenyült el. Mennyire büszke a teljesítményére?

Tortával ünnepeltük a 500. Magvető megjelenését (Dávid Csilla felvétele)

Tortával ünnepeltük a 500. Magvető megjelenését (Dávid Csilla felvétele)

– Eddig is megünnepeltük, mégpedig tortával a 300. meg a 400. számot is. Persze, hogy jólesik a figyelmesség, de én úgy vagyok az ilyesmivel, hogy na, jó álljunk meg egy percre, de aztán nézzük, mi a munka, megyünk tovább. Tudom én azt, hogy nekem furcsa a viszonyom az ünnepléshez. Nagyon hamar édesanya nélkül maradtam, és nekem nem volt, aki megteremtse az ünnepi hangulatot. Az élet engem arra tanított, hogy csak egy pillanatra álljunk meg, de aztán nézzük miből élünk – fogalmaz kíméletlenül a Magvető szerkesztője. Kollégánk kitüntetése kapcsán megkerülhetetlen az élőújságok témája. Azt mondja, az elmúlt tíz évben vagy 150 élőújságon volt. Vajdaságot keresztül kasul bejárta. Nem készül fel, nem tanul be semmilyen szöveget, bevezetőként az aktuális kérdésekről szokott beszélni a publikumnak. Később pedig következnek a kérdések. Ezekre a VMSZ tartományi és köztársasági tisztségviselői segítenek válaszolni. Attila úgy tartja, az élőújság sikeressége közös érdek: ő szerkesztőként találkozik az olvasókkal, a politikusok meg a választókkal. Nem egy olyan téma volt már, amiről a politikusok a helyszínen bizonyosodtak meg, mennyire fontos az a gazdáknak.

Arra a kérdésemre, hogy sohasem bánta-e meg választását, nem akart-e pályát váltani, azt mondta, ő fel sem tette magának ezt a kérdést. Jól érezte magát a szerkesztőségben, de azért nem volt teljes az élete.

– Így nem fogalmaztam meg magamnak a kérdést, azt viszont tapasztaltam, hogy mi, újságírók, úgy éljük a mindennapjainkat, hogy állandóan emberek között vagyunk. Igazi kapcsolataink viszont alig vannak. Elhanyagoljuk a munka miatt őket. Tudatosan változtattam ezen, ugyanis láttam, hogy nagyon sokan a kollégáim közül egyedül maradtak, pár nélkül. Én nem akartam így élni. Nekem van feleségem, egy aranyos négyéves kislányom, és boldog vagyok, hogy családi életet élek – mondta a kitüntettet kollégánk.

Nyitókép: A VMÚE nyomtatot sajtó kategóriában szerkesztő kollégánknak ítélte oda a szakmai elismerést (Ótos András felvétele)