2024. április 19., péntek

Egyik zsebből a másikba

Kimagasló eredményként értékelte az államigazgatási és önkormányzati miniszter asszony azt a körülményt, hogy az utóbbi négy évben a közszférából 38 000 személy távozott. Legnagyobb részük, huszonnégyezren, az utóbbi két évben váltak meg a munkahelyüktől. Ezzel azonban nem fejeződött be az állami költségvetésből élők számának csökkentése, hiszen az idén újabb ötezren fognak távozni, ezt követően pedig az egészségügy, a tanügy és a szociális védelem kerül sorra. Ezzel a témával azonban már nem a minisztérium, hanem az általa kinevezett tanács foglalkozik majd.

A miniszter asszony azt is elmondta, hogy az idén a munkahelyüket elhagyók legnagyobb része nyugdíjba vonul, tehát – úgymond – nem kerül az utcára.

Hadd emlékeztessünk azonban: harmincnyolcezerrel csökkent az állami alkalmazottak száma. Elvileg ez szép eredmény, ami a bürokrácia karcsúsítását illeti, de talán nem árt azt is szóvá tenni, hogy eredetileg 150 000 munkaerő-feleslegről beszéltek, majd némi huzavona után ezt a számot harmadolták, és végül az így kapott eredményt is megfelezték. Időközben ugyanis „rájöttek”, hogy semmiképpen sem szabad annyi irodistának és egyéb improduktív egyénnek útilaput kötni a talpára, mint amennyit a Nemzetközi Valutaalap megkövetelt, mert akkor nem lesz, aki kiszolgálja a polgárokat. Hiszen már most vannak olyan alapfokú közigazgatási egységek, amelyekben a kelleténél(?) kevesebben vannak. Ennek igazolásaként legegyszerűbb segítségül hívni a statisztikát. Ez ugyanis azt jelzi, hogy Szerbiában minden száz polgárra 6-6,5 irodista jut, holott az Európai Unióban nyolc.

Egyébként a miniszternő egy szót sem ejtett arról, hogy a munkahelyüket elhagyók legnagyobb része nyugállományba vonult. Ez a tény azért érdekes, mert a közigazgatási alkalmazottak számának csökkentésére vonatkozó „akciótervben” elsősorban azzal érveltek, hogy hatalmas összeget lehet megspórolni.

Kérdés, hogy valóban így van-e. Tudvalevő ugyanis, hogy a munkaviszonyban levők bruttó keresetéből bizonyos százalékot a Köztársasági Rokkant- és Nyugdíj-biztosítási Alap folyószámlájára küldenek, s lényegében ebből (is) fizetik a nyugdíjakat. A járulék azonban túl kevés ahhoz, hogy a költségvetés nélkül folyamatos legyen a járandóságok kifizetése. Vagyis kiadósan pótolni kell az összeget.

Ha tehát az állami adminisztráció csökkentésével pénzt takarítunk meg, mert nem kell a távozottaknak havi fizetést biztosítani, de az ebből eredő járulékok elmaradása miatt kevesebb pénz kerül a nyugdíjalaphoz. Tekintettel arra, hogy – mint fent említettük – legnagyobb részük a nyugdíjasok táborát növeli, az állam köteles számukra szavatolni a nyugdíjat, s ezzel értelemszerűen növeli a szóban forgó járandóságokra vonatkozó költségeket. Vagyis csökkentjük az aktív dolgozók számát, s növeljük a nyugdíjasokét, ezzel tovább rontva a két csoport viszonylatában jelentkező eddig is igen kedvezőtlen arányt.

Persze ez nem azt jelenti, hogy hiba volt apasztani a költségvetésből élők létszámát. Sőt! De a hatékonyabb közigazgatás érdekében igen komoly átszervezésre, s elsősorban az ott dolgozók képzettségének és munkamoráljának a színvonalát kellene a jelenleginél sokkal magasabb szintre emelni. A keresetekről ne is beszéljünk. A polgárok, akiknek ügyes-bajos dolguk van a különféle tolóablakoknál, naponta tapasztalják az üvegfal mögött ülőknek leginkább az ügyféllel szembeni udvarias és előzékeny viselkedését, de az ügyintézés nem ritkán kínkeservesen halad. Az embernek az az érzése támad, hogy a havi fizetésükért még így is nagyon megdolgoznak.

Persze ebben a témakörben nem azokra az „érdemes” pártkatonákra gondolunk, akiknek nem kell tartaniuk a felmondástól. A további és tervezett létszámcsökkentés tehát elsősorban a „természetesen szóródásnak” nevezett nyugdíjaztatásban merül ki, amikor az állam az egyik zsebéből átteszi a másikba a kifizetési kötelezettségét.