Amikor az utamat terveztem, úgy döntöttem, hogy ha csak lehet, éjjeli repülőjáratokat használok, ilyenkor úgyis csak alszik az ember, hogy utána a nappalokat barangolással tölthessem. Így Bogotából az éjjeli repülővel indultam következő állomásomig, Chile fővárosáig, Santiagóig. Az elképzelés szerint itt is az egyik barátnőmmel találkoztam, és vele töltöttem az első négy napot.
Santiagót a XVI. század derekán alapították a spanyolok, s ma is európai kinézésű és hangulatú nagyváros. Bogotához képest a városi közlekedést jobban megszervezték, metró is van, habár a sofőrök nagyon türelmetlenek, dudálnak minden kis fennakadás miatt. Egyedüli gond itt is a légszennyeződés, ugyanis a város, éppúgy mint Bogota is, két hegylánc közötti fennsíkon fekszik, így a szmog és a kipárolgások általában a városra telepszenek. Sajnos az itteni spanyol hangsúly teljesen eltér a kolumbiaitól, általában nagyon gyorsan beszélnek, így nem sok hasznát vettem a kezdő szintű spanyol nyelvtudásomnak.
Tamara barátnőm évek óta Santiagóban dolgozik, és eléggé jól ismeri a várost, így a négy nap alatt, amíg nála tartózkodtam, sok minden szépet megmutatott. A neve ismerősnek tűnhet, ugyanis a nagyapja horvát származású, aki az első világháború után vándorolt ki Chilébe ezer meg ezer másik honfitársával együtt. Mint később megtudtam, ma is sok település van, főleg Chile déli csücskén, ahol a lakosság jelentős része ezeknek a horvátoknak a leszármazottja.
Santiago valahogy nem vésődött olyan erősen az agyamba, mint Bogota, talán azért, mert túl európai, vagy azért, mert Tamara vezetgetett mindenhova, így nem kellett állandóan a térképet néznem, s azon gondolkodni, mit is látogassak meg. De szerencsére Tamara nagyon jó idegenvezetőnek bizonyult, így bejártunk néhány múzeumot, templomot, megtekintettük a parlament és az elnöki palota épületét, a Santa Lucia dombon elterülő szép parkot, s alkalmam volt megkóstolni néhány chilei ételkülönlegességet is.
Egy nap a közeli Valparaiso városba kirándultunk, amely 2003-ban felkerült az UNESCO kulturális világörökség listájára. A település Santiagótól kicsit több mint 100 km-re észak-nyugatra, a Csendes-óceán partján egy öbölben fekszik. A spanyolok alapították a XVI. század közepén. Habár a város Chile legfontosabb kikötője, az idegenforgalom szempontjából az óváros az igazi kincs. A meredek hegyoldalba lépcsőzetesen kiépített, ma gyönyörű, színesre festett házak, kacskaringós kis utcák és a budapesti siklóhoz hasonló régi felvonók, amelyek segítségével sokkal gyorsabban lehet feljutni a magasabban fekvő utcákba. Az óváros egyik érdekessége, hogy itt is nyomot hagytak a környékünkről elszármazottak, így egy kis utcát Paseo Yugoslavónak hívnak.
Chilei utam legizgalmasabb része csak ezután kezdődött, ugyanis nyolc napra elutaztam az ország majdnem legdélibb pontjáig, Punta Arenasba. Utam célja egy ötnapos szervezett hegyi túra volt a Torres del Paine világhírű nemzeti parkba. Három napot Punta Arenas és Puerto Natales bejárásával töltöttem. Punta Arenast a XIX. század derekán, Puerto Natalest pedig a XX. század elején alapította a chilei kormány, tehát relatív fiatal települések. A térségünkből rengeteg horvát bevándorló érkezett ebbe a térségbe, több hullámban, először 1864-ben. Ennek eredményeképpen ma is sok helybelinek horvát a vezetékneve, valamint horvát nevű éttermekre, üzletekre is rá lehet szaladni. A santiagói barátnőm ajánlotta, látogassak el egy temetőbe, s megláthatom mennyi a szláv eredetű név, ugyanis az ő horvát nagyapja is idevalósi, azonban erre nem futotta időmből. Meglátogattam egy kis helytörténeti múzeumot, s szomorúan olvastam, hogy az európai telepesek megérkezte után egy-kettőre kihaltak az őslakos törzsek, néha szándékosan irtották őket, néha akaratlanul betegségek terjesztésével.
A hegyi túra résztvevői számára Puerto Natales falucskában volt az első találkozó. Ott kaptuk el a felszerelést, sátrakat, öt napra való ételt, ezt-azt. Itt ismertem meg először kis csapatunk másik három tagját, Claudiát és férjét, Neilst Németországból, jövendőbeli sátortársamat, Jennifert az Egyesült Államokból, valamint helybeli vezetőnket, Rodrigo Restovich-et. Egy másik csapat is akkor készülődött a túrára, s meglepődésemre abban a csapatban három férfi horvátul beszélt, így szóba elegyedtem velük, s kiderült, hogy zágrábiak voltak.
Habár valóban a világ végén voltunk, s azt hittem, erre nem sokan járnak, mivel a túránk az ismert „W” útvonalat követte a nemzeti parkban, amelyről sajnos túl sokan hallottak, így a hegyi ösvény néhol, főleg a sátortáborok közelében, nyüzsgött a túrázóktól, mintha Újvidéken a Duna utcában lettem volna egy napsütötte szombat délután. Sajnos ekkora tömeg azt is jelentette, hogy rengeteg volt az eldobott szemét a táborok körül, sokan figyelembe sem vették a különböző típusú szemét számára kijelölt kukákat, s mindent össze-vissza beledobáltak. Jó néhány évvel ezelőtt egy turista tüzet gyújtott, ami ugyancsak tilos, minek következtében az erdő egy óriási része leégett, s ennek a nyoma még ma is meglátszik, mivel az erdő hihetetlenül lassan regenerálódik. De a tömegtől eltekintve a táj valóban gyönyörű volt. Csupasz, meredek hegyormok, gleccserekből eredő jéghideg vizű és tökéletes ízű folyók és patakok, gyönyörű halványkék színű gleccsertavak, lámák, lepkék, kondorok és sok más számomra ismeretlen madár. Szerencsénkre csak egy nap esett az eső, különben szépen sütött a nap. Mindennap körülbelül 5-7 óra hosszat meneteltünk, egyik sátortábortól a következőig, az egész felszereléssel a hátunkon. S habár a kb. 15 kg súlyú hátizsák az elején nehéznek bizonyult, gyorsan meg lehetett szokni. Szerencsére a túravezetők mindennap főztek finom reggelit és vacsorát, így arról nem kellett gondoskodni. Ami nekem különösen tetszett, az a gleccsertavak színe, a különféle kis virágok, amelyek tájainkon nem élnek, valamint a gleccserből eredő kristálytiszta víz, amit ittunk.
Hogy milyen véleménnyel távoztam Chiléből? Utam összes állomása közül Santiago és Valparaiso volt a legeurópaibb, egyáltalán nem éreztem, hogy a Föld oly távoli csücskén lettem volna. Valahogy az étel nem volt olyan finom, mint Kolumbiában, túl erős volt az amerikai hatás. S habár a Torres del Paine hegyvidék valóban csodálatos volt, ha még egyszer eljutok oda, akkor olyan helyre megyek túrára, amerre kevesen járnak, hogy valóban élvezhessem és érezhessem a természetet.
(Folytatjuk)
