Napjaink egyik gyakran felvetődő kérdése: Trump és Putyin közötti telefonbeszélgetést hamarosan követő találkozó ugyanúgy új világrendet teremt-e mint ahogyan ezt hozta Reagan és Gorbacsov 1986-ban történt találkozója? Van egy olyan hír is, hogy a két találkozó közötti párhuzam érdekében ezt a találkozót is Izlandon rendezik meg.
Az pedig még inkább a párhuzamba állítást sugallja, hogy vannak olyan vélemények, melyek szerint most Trump lép fel Gorbacsov szerepében. (Nálunk a Blic közölte Branko Milanović közgazdász ilyen véleményét, amely szerint Trump és Gorbacsov egyaránt saját országának elitjével szembeszállva akar mély változásokat végrehajtani.) Ebben a párhuzamban Putyinra várna Reagan szerepe: mindketten meg vannak győzödve arról, hogy a másik fél által tervezett változtatásokból neki haszna származik.
Az effajta találgatás valóságmagva mindenképpen az, hogy valóban nagy változások várhatók a világpolitikában. Ahogy a Washington Post fogalmazott: „Trump elnökösködése radikálisan szakít az amerikai politika eddigi szabályaival.” De már ezt a szakítást az általunk is felvetett kérdéssel foglalkozók sem látják egyértelműen. A kommentárok többsége csak abban lát változást, hogy Trump egészen másképp értelmezi az USA világpolitikai szerepét, mint elődei.
Ezt a változtatást azonban már mindenki másképp látja. Egyesek szerint a változás lényege, hogy Trump szakít az amerikai politika militarista és agresszív értelmezésével, amely szerint az az amerikai feladat, hogy haderővel nemcsak az amerikai fölényt érvényesítse, hanem érvényt szerezzen annak az elképzelésnek is, amely szerint az USA a saját képére formálhatja a világot. Mások szerint a változtatás sokkal szerényebb. A helyzet csak annyiban változik, hogy Trump komolyan veszi elvét, miszerint Amerika mindenek előtt és fölött áll, tehát vezető szerepe nem változik, csak a módszerek lesznek mások. A leglényegesebb azonban, hogy sokan vannak azok, akik úgy vélik, abból a változásból, amit Trump hoz, nem egy új rend születik, csak a világot mind jobban sújtó bizonytalanság fokozódik. De nézzük, mi az, ami a kialakuló új helyzetből már most is látszik:
Trump nagy csalódást okoz mindazoknak, akik sokat vártak tőle. Ez a csalódás egyelőre csak a szerbeknél következett be. Milyen nagy volt az öröm, hogy a „Tramp srbine” megnyerte az elnökválasztást. És a hivatalba lépés után csak napokat kellett várni, hogy jöjjön a reményeket szétzúzó csapás: az új védelmi miniszter egyik első megnyilatkozása annak bejelentése volt, hogy Koszovónak hadsereget kell kapnia. (Ezen túlmenően a Blic már arról is cikkezett, hogy a várható Trump–Putyin megegyezés tartalmazza majd, hogy Putyin más engedmények fejében lemond arról, hogy Koszovó kérdésében Szerbia mellett áll.)
Nem látszik ilyen világosan annak előjele, hogy milyen nagy csalódás vár azokra, akik Európában a nemzetállamok korszakára való visszatérést látták. De az már biztos, hogy Trump világképében egyáltalán nincs benne a nemzetállamok felértékelődése. Ebben a világképben a leglényegesebb: a világban továbbra is Amerika diktál. Csak két dolog változik: az egyik annak a tudatosítása, hogy a világrend fenntartása túl sokba kerül az USA-nak, tehát ezt az amerikai vezető szerepet a szövetségeseknek meg kell fizetniük. A másik pedig, hogy az eddig amerikai tehetetlenség és kudarcok felszámolására vissza kell térni a hidegháború korszakának bevált gyakorlatára. Fenn kell tartani a versenyt Oroszországgal, mert a fegyverkezés indoklásához csak az „orosz veszély” adhat érvet, de a politika eredményességének fokozására meg kell egyezni az oroszokkal.
Még kevésbé látszik világosan, hogy ebben a világképben milyen szerep jut az újabban sokat emlegetett középhatalmaknak. Van olyan vélemény is, hogy az amerikai politika hatékonyságának fokozására Trump elismeri azok megnövekedett szerepét. Persze nem az érdekövezetek felosztásának a szuperhatalmi világrend előtti gyakorlatára való visszatéréssel, mert az egész világ az USA érdekövezete. Ezek a középhatalmi érdekek azonban annyira ütköznek, hogy nem lehet rendet teremteni. Egyelőre az történik, hogy Trump taktikázik. Iránnal szemben határozottabban támogatja Szaúd-Arábiát. Ugyanakkor az arabokkal szemben határozottabban támogatja Izraelt. De nem tudni, mi lesz a teljesen önállósodó Törökországgal. Főképp: milyen hatással lesz a világrendre, hogy Trump kiélezi a viszonyt Kínával? Nemcsak a kereskedelmi háborút kockáztatja, hanem Peking ellen lép fel a dél-ázsiai szigetek körüli viszállyal (nem tudni, mit kezd azzal, hogy e szigetekre még 5 ország tart igényt), és Tajvan elismerésével kapcsolatban is.
Az világos (és ezt Trump egyértelművé tette annak hangoztatásával, hogy a NATO elavult), hogy Európának ebben a világképben nem sok szerepe van. Mert közben a világ kitágult, és abban már nem Európa a központ. Annak illusztrálására pedig, hogy a világ mennyivel bonyolultabb lett azóta, hogy az USA és a Szovjetunió „kézben tartotta”, helyszűkében csak két adatsort tudunk felsorakoztatni. Az egyik: a világ fegyverkereskedelmében Oroszország csak harmadik. (Az első az USA, második Franciaország.) De még ezt a harmadik helyét is veszélyezteti Kína, amely 2015-ben megduplázta fegyverexportját, és 2016-ban még fokozni tudta. De ebben a kereskedelemben jelentős szerepe van egy sor országnak: Izraelnek, Nagy-Britanniának, Németországnak, Olaszországnak, Svédországnak és Törökországnak. A kíberháborúra való felkészültség tekintetében azonban Oroszország csak ötödik. Megelőzi az USA, Kína, Nagy-Britannia és Dél-Korea.
