2024. március 29., péntek
EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Öt centi boldogság

Január ötödikén esett néhány centi hó. Olyan hirtelen, hogy pár perc alatt kifehéredett a környék. Erősen viszketett a talpunk, szerintem a szánkóé is, hát elvittük a gyerekeket szánkózni. Kivételesen nem számított, hogy már jócskán elmúlt este nyolc óra. Különben is, Pepe aludt délután egy óriásit, este tizenegy előtt úgyis hiába küldtük volna aludni…

Gyors fejszámolás: nohát, eddig Pepe még nem is látott havat! Vagyis igen, két éve volt hó, csak arra ő még nem emlékszik, mert akkor még egy éves sem volt; tavaly télen pedig egyetlen nap esett egy kis hó, aznap temettük Fecó tatát.

Jól beöltöztünk, elővettük a szánkókat, a kicsinek megmutattuk, hogyan kell meglovagolni a ródlit, és indult is a buli. Egészen a szomszéd házig, ahol csatlakozott hozzánk Sára barátnője. Rajtunk kívül senki sem járt kint, ropogott a lábunk alatt a hó, jó hideg volt, és csend, amilyen csak hóban van. Ez a csend, mondjuk, nem tartott sokáig, mert Pepe a kezdeti megfigyelői pozícióból átváltott sikongató kis manóvá: nagyon tetszett neki ez a hónak nevezett valami. No, meg a szánkózás. Egyfolytában nevetett, sikítozott, közvetítette a lányoknak az aktuális hóhelyzetet a szánkójáról. Jó negyed óra séta után megérkeztünk a falu egyik legjobb szánkópályájához. Hosszú és erős lejtő. Tökéletes. Ez a terep Sárának is új volt, mert eddig sosem ródlizott itt, hiszen a legutóbbi hóünnepkor (mert ünnep, hiszen olyan ritkán van) még a falu másik végén laktunk. A lányokat nekifutásból jól meglöktük, Pétert pedig lehúztuk a lejtőn. Az első leereszkedés gyanús csendben zajlott, már azt hittük, nem tetszik neki. Pedig igen. A következő csúszást már végignevette: amíg csúszott vele a szánkó, ő hangosan hahotázott, gurgulázva nevetett, sikítozott örömében. Már csak miatta megérte maradni még néhány körre. A lányok is nagy hanggal voltak, titkolatlanul élvezték az éjjeli szánkózást. Hazafelé már nagyon föl volt pörögve a társaság, nem maradtak meg a szánkón, hanem össze-vissza rohangáltak, angyalkáztak a hóban, hógolyóztak, menet közben hóembert építettek, és galád módon összefogtak ellenünk.

Másnap (és a következő napokban) megismételtük a kalandot. A lányok minden árkot, kisebb dombot kipróbáltak, de egyik sem bizonyult jobbnak az első szánkópályánál. Szerencsére mindenkinek volt annyi esze, hogy az autójával otthon maradjon, így a gyerekek, és a „kicsit” nagyobb gyerekek nyugodtan birtokba vehették a jégpáncéllal borított utakat. Szánkón mentünk boltba, a mamához, újságért, a tanyára a dédihez… Mindenhová.

Peti pedig tökélyre fejlesztette a hóban fetrengés művészetét. Teljesen mindegy neki, hogy hol, csak hó legyen, és ha már annyira fáradt az ember, hogy szaladni sem bír, fetrengeni még lehet. Akár egy egész udvart is be lehet járni ilyen módon. Sőt kettőt is.

Az is kiderült, hogy a mínusz tizenvalahány fok sem indokolja a szobafogságot. Pedig nagyokat nevettünk, hogy hiába öltöztettük be az urat, nem tetszett neki a kinti zimankó, öt perc után mindig bement. Hanem, mióta hó is van, változott a virgula: mindennap siet ki, viszi a markolós traktort, a billenő platójú teherautót, a kislapátot, és rendületlenül pakolja a havat. Amikor kicsit megenyhült az idő, és megtiltottuk a leülést, térdelést a latyakban, volt mit látni: valahonnan előkerítette a kisvödröt, az eresz alá állt vele. Amikor megtelt az edény, elvitte a homokozóig, kiöntötte a vizet a homokozóba, ment vissza, töltötte az edényt. És ezt ismételte végtelenítve.

Pepe három hét alatt sem tudta megunni a havat. Amikor csak teheti megy ki, lapátolja a havat, tesz egy kicsit a cicaházba is, hadd örüljön Vöröske is a hónak, átrendezi az előző napi hórakást, és a biztonság kedvéért megfetreng a hóban.