Amióta eszemet tudom, mindig arra vágytam, hogy bejárjam a világot. Sajnos az ország gazdasági helyzete nem engedte meg, hogy ezt egyetemista koromban megtegyem, amikor az ilyesminek a legjobb hatása lett volna. Azonban, ami késik, az nem múlik, így 2016 elején ez a vágyam mégiscsak valóra vált. Az első tervem az volt, hogy egy hónapra Új-Zélandra utazom meglátogatni néhány barátomat, s bejárom a szigetországot, de amikor rájöttem, hogy a világ körüli repülőjegy valójában nem olyan sokkal drágább, mint az Új-Zéland-i jegy magában, könnyű volt a tervváltoztatás. Egyik jó barátom tanácsára úgy döntöttem, utam fő célja a világ különböző sarkain élő barátaim meglátogatása lesz.
Első állomás: Kolumbia
Amikor a családomnak és a barátaimnak elmondtam, hogy először is Kolumbiába utazom, mindenki megrökönyödött, hogy jut eszembe a drog és gerillák országába menni. Azonban Monica, egyik legjobb barátnőm Bogotában született és ott nőtt fel, így rögtön tudtam, hogy a törvénytelenség nem hálózta be az egész országot, és a helyzet általában az egész országban sokat javult az utóbbi évtizedben.
Madridtól tíz és fél óra a repülőút Bogotáig. A főváros egy fennsíkon két hegylánc között fekszik, körülbelül 2600 m tengerszint feletti magasságban. Habár télutón érkeztem, különösen meleg volt, izzott a levegő, és nyárra illatozott. Keletről a Monserrate hegy erdővel borított hegyoldala övezi a várost, s mindig jó irányjelzőként szolgál. A város fő gondja a rengeteg jármű miatti légszennyezettség. Mint a ’80-as években Jugoszláviában, itt is egyik nap a páros, másik nap a páratlan rendszámú járművek közlekedhetnek. Persze a nagyokosoknak két autójuk van. De minden vasárnap 7 és 14 óra között, a Ciclovía rendezvény keretében, a központban sok utcát és főutat is (kb. 120 km össztávon) lezárnak a futók és kerékpárosok részére, akik így szabadon élvezhetik a kipufogó gázok nélküli utcákat és a tisztább levegőt.
Bogota, mint minden nagyváros, rengeteget változott az utóbbi 10–20 évben. Sok régi városnegyedet új 4-5 emeletes modern tömbházak váltották fel, s ha az ember ott jár, az a benyomása, mintha Európában lenne. De a város központja és az óváros megtartotta a spanyol koloniális jellegét, ami különösen a város Simon Bolivár nevű főterén, és a közeli Candelaria negyedben észlelhető. Ebben a negyedben találhatók a város legrégibb utcái. Habár a barátnőm nagyon meg volt ijedve, hogy valaki kirabol, és hogy mit gondolok majd magáról a városról, nekem minden nagyon tetszett. A város központja rendezett, semmivel sem volt szemetesebb, mint mondjuk Újvidék, mindenfelé voltak biztonsági rendőrök és elvétve turista is. Amikor busszal a barátnőm városnegyedébe utaztam, rájöttem, hogy bizony én vagyok az egyetlen fehér bőrű európai a buszon. A lakosság túlnyomó többsége dél-amerikai indián és spanyol keveréke. De nem volt okom félni, mindenki barátságos volt, vagy csak megnéztek, majd folytatták útjukat.
Szerintem a kerékpár a legtökéletesebb módja a városnézésnek, így egy nap csatlakoztam egy egész napos szervezett kerékpártúrához (Bogota Bike Tours). Habár a városban a forgalom őrületes, a 25 fős kerékpárcsapattal és a vezetőnkkel teljesen biztonságban éreztem magamat. A csoportban voltak brazilok, kanadaiak, amerikaiak, németek, egy ír és egy holland is. Öt óra verglizés alatt bejártuk Bogota tágasabb központjának a legelitebb és legzüllöttebb városnegyedét, láttunk sok természetvédelmi és politikai motívumú graffitit, ugyanis ez a művészeti ág nagyon elterjedt a városban. Egy helybeli kis kávéfeldolgozó gyárat is megtekintettünk, átszáguldtunk a prostituáltak és transzvesztiták negyedén, bejártunk egy tradicionális piacot, és megkóstoltunk egy halom trópusi gyümölcsöt, amelyekről addig sohasem hallottam. Megtekintettük az egyetemista és bohém negyedet és néhány parkot is. Különösen tetszett, hogy Bogota még nem tartozik az ismert idegenforgalmi desztinációk közé, így relatív kevés volt a turista, a város központját még nem lepték el a giccses turistaüzletek és utcai árusok, érezni lehetett, hogy a város a helybelieknek létezik, a turisták viszonylag új jelenségnek számítanak.
Ami azonban tényleg megértette velem, hogy a világ egy messzi és másmilyen részén vagyok, az az Amazon dzsungel volt. Ugyanis négy napra elutaztam a Kolumbia legdélibb csücskén fekvő Leticiába, amely az Amazon dzsungel szívében, az Amazon folyó partján fekszik. Mivel spanyolul csak picit tudtam, a helybeli utazási irodán keresztül szereztem egy helybeli angolul tudó idegenvezetőt, s a négy nap alatt amíg együtt utaztunk, sokat tanultam tőle az Amazon folyóról és a helybeli életmódról. Egész idő alatt igazi trópusi, páradús hőség volt, hiába választottam lenge és vékony ruhát, egy-kettő leizzadtam. Leticia legérdekesebb része a folyami kikötője. A fából készült mólókon nyüzsögtek az emberek, a vízen rengeteg fából készült hosszú motoros csónak, a fákon és a folyó sáros partján rengeteg kisebb és nagyobb dögkeselyű. Mint a Dunán a sirályok vagy a galambok. Habár maguk a dögkeselyűk általában negatív gondolatot keltenek az emberben, valójában nagyon fontosak, mivel minden organikus hulladékot és állattetemet megesznek, így hozzájárulnak a járványok és betegségek megelőzéséhez, akár nevezhetnénk őket utcatisztítóknak is. Leticiából egy kis személyszállító hajóval egy napra Puerto Nariño-ba kirándultunk, amely kísérleti ökofaluként alakult a XX. század közepén, néhány száz lakosa lehet, legtöbbjük a helybeli Ticuna törzsből. Érdekessége, hogy a kis faluban nincs motoros jármű, kivéve a kis kamiont, amellyel a helybeliek minden reggel bejárják a települést, és összeszednek minden szemetet, amit utána újrahasznosítanak. Ennek köszönhetően a falucska kimondottan tiszta, és a dzsungel hangját nem zavarja meg semmilyen motor robogása. A falucska utcái szabályos hálózatot alkotnak, tarka, szép színes fa vagy bádog házak övezik, amelyeknek nincs üveg az ablakaikban, hanem csak szúnyogháló. Minden ház körül sok a növény és a virág, az utcák keskenyek, mivel csak pálmákkal övezett járdák alkotják őket, kövesút nélkül, mivel nincsenek autók. Herman, az idegenvezetőm elmondta, hogy itt az emberek általában elégedettek azzal amijük van, mindig van elég étel, az emberek segítenek egymásnak, nincsenek éhezők, nincs bűnözés. A falucska közepén egy 3 emeletes fa kilátóról, mint egy végtelen zöld tenger, elém tárult a dzsungel egész pompájában. Ennek látványától szó nélkül maradtam, s csak gyönyörködtem és hallgattam a madarakat és majmokat a környező fákon, ugyanis a falu teljes egészében egybenőtt az őt körülvevő dzsungellel, s ameddig a szem ellátott, csak a zöld tenger, az Amazon folyó szürke kígyózó vonala, és az emberi civilizáció egyetlen jelét sem lehetett látni a falun kívül.
Egyik délután csónakkal a közeli Lago Tarapoto folyami tóhoz kirándultunk, amely a rózsaszín delfinekről ismert, s szerencsénk is volt, mivel láttunk néhányat a víz felszínén, mielőtt utolért bennünket az igazi trópusi égszakadás. De függetlenül attól, hogy zuhogott az eső, továbbra is nagyon meleg volt. Különben a helyi törzsek nagy tiszteletben tartják a rózsaszín delfineket, úgy tekintik, hogy ők is emberek, és bizonyos mértékben anatómiai szempontból igenis hasonlítanak az emberekhez, habár a delfinek agya sokkal nagyobb, mint az emberé.
A leginkább mesébe illő élményem az amazóniai kirándulásom utolsó napján történt, ugyanis azt egy helybeli törzs 4 bungalóból álló ökohotelében töltöttem, Calanoában. Mivel egyedül voltam, az egész bungaló, amely fából készült egyemeletes épület, az enyém volt. Az az érdekessége, hogy a falai erős, színtelen szúnyoghálóból voltak, így a szoba teljesen beleolvadt az épületet körbeölelő dzsungelbe. Így az éjt a dzsungel többi lakójával, ezer meg ezer madárral, rovarral, békával, s ki tudja mi mással körbevéve töltöttem. Sajnos kicsit féltem, így egy lámpát égve kellett hagynom, különben teljes lett volna a sötétség.
Hogy milyen véleménnyel távoztam Kolumbiából? Visszatekintve az egész utamra, itt ettem a legfinomabb ételeket és gyümölcsöket, nagyon szépek a régi spanyol korból megőrzött építészeti műemlékek, jó hogy még nincs rengeteg turista és így autentikusabb minden, teljesen biztonságban éreztem magam, habár könnyebben boldogultam volna, ha jobban tudok spanyolul. Az Amazon dzsungel gyönyörű, és még mindig nehezen hiszem el, hogy oda is eljutottam. Egy biztos, ha egy módja is lesz, újra ellátogatok ide.
(Folytatjuk)
