Az örökkévalóság tüzében kiégetve

Csík Mónika: Térhatárok

Mák Ferenc

2017. február 20., 15:14 >> 2017. február 20., 16:14

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Vidékünkön, szülőföldközelben talán soha nem olvastam békésebb, hovatovább: megbékítőbb költeményeket, mint amilyenek Csík Mónika legutóbbi verseskötetében, a szabadkai Életjel kiadásában megjelent Térhatárok (2016) című könyvében találtam. Nem a könnyed megszólalás fóruma a kötet, sokkal inkább a belső szemlélődés nyomában született rendteremtő igyekezet diadala. Különös a megtett út, amit a költőnő eddigi pályája során befutott: Metszetek (2006) című verseskötetének Apokrifjében még a töprengések nyomában felszökkent, megmagyarázhatatlan bűntudatról, „a kárhozattól / remegő mitikus / félelem”-ről szólt, a Bűntelenül című versében pedig még ennél is dermesztőbb a látomás: „vicsorgó kétségbeesett gyűlöletté mutálódik a megtépázott önérzet”, s önmagában már az is megalázó, hogy mindez létrejöhet, megtörténhet. Olyan világban járunk, ahol a vajákosok a nyitott tenyérből csak sírfeliratot olvasnak ki, s a testről és a lélekről egyaránt lemoshatatlan az álmok „viaszos váladéka”. A Hattyúnyakú (2013) kötet verseiben azonban már a külső világ lényegének, és a belső látomások dimenzióinak „csukott szemmel” történő ízlelgetése nyomán támadt élmények sora kap hangot. A költő óvatosabb lesz ugyan, ám ebben a versvilágban is még több a szembenállás, mint az odasimulás, erőteljesebb a kétely, mint az elfogadás, s ha határozottabban odafordul a tekintet a realitások felé, a mozdulat nyomán még gyakran támad borzongás a szívben.

Életjel, Szabadka, 2016, 76 oldal

Életjel, Szabadka, 2016, 76 oldal

A Térhatárok című kötet megszületésének korszaka a nagy és sorsformáló fölismerések ideje: lehet a test és a lélek harmóniája olyan remekmű, amely újraformálja a külső kényszerek együttesének lényegét is! A kötet nyitó verse szerint „a test mívesen megformált, üres edény / porból és vízből, / az örökkévalóság tüzében kiégetve” (Amikor a lélek láttatni engedi magát). A test maga a teremtés tökélye. Innentől kezdve az örökkévalóságból merített remény válik a kötet szervező erejévé. A való világ látványa lehet ennek a biztos és kikezdhetetlen belső rendnek a puszta kivetülése is, s akkor a látomás többé nem kelt rémületet; csak követni kell a rend kibomlási folyamatát: „falakat bontok le / önmagam keresve” – olvasom a címadó versben. Csík Mónika tudatosan fölépített létezési stratégiájának lényege: „csöppenként oldódom létté a létben, / belülről kifelé szegezetten feszülök / sorsom önmagam szabta keretében” (Létállapot). Innen, a belső tájak biztonságából tekint a költő a saját határain túlra. S ha korábban lemoshatatlan szürke por lepte be az egész világot, most, amikor belső értékek mentén méri a valóságot „fűszeres óbor-illat vegyül a légben / frissensült kenyér szagával, / azúr, vadszilva és sáfrányszín festi / a táj pompás akvarelljét” (Ködfüggönyön át). Kell a belső erő, kell a lélek és a szellem megtartó egyensúlya ahhoz, hogy ne kerekedjen fölénk a valóság látványa nyomán támadt rémület. Kellenek a belső dimenziók, ahol otthonossá válhat a létezés. Ez egy ilyen környék a kötet egyik meghatározó verse, amolyan modern kori tájleíró költemény: az ölnyi vastag beton még őrzi a lánctalpak nyomát, még lüktet a táj a tankok dübörgése nyomán, és a fák gyűrűi hosszában hasadnak végig az emlékeken. Részeg suhancok éjszakai mocskára virrad az utca, a közeli kifőzde avas ételszaga lengi be a levegőt, s az utcákon a rosszvasas cigány lovának a szügyéig ér a sár. Ha azonban a lélek nyújt támaszt a létezésnek, felülkerekedik a külső valóságon a megbékülés élménye: „apró zugokban / lapul meg a csönd, az / utolsó vándor is / elköszönt, ághegyen / hintálva didereg az Ősz” (Őszi portfólió). Csodálatosak azok a lírai lobbanások, amelyek Csík Mónika költészetében a belső béke nyomán megvillannak: pasztell színekbe öltöztetett ujjongás!

A pasztellekbe öltöztetett lelkesedés meglelhető Korsós Karolina kötetet illusztráló akvarelljeiben is. Az ifjú képzőművész elmondása szerint: Csík Mónika költészetének hangulati elemei nyomán fedezte föl a föld színeinek szuggesztív erejét, alkalmazásukkal az ábrázolás közelebb került a líra lényegéhez. Nem a nagyváros, nem a civilizáció színei ezek, hanem a természet felfénylő csodái; a szemlélődés, az önmagára ébredés békéjének az elszíneződései. Lám, így jelenik meg pazarló színeiben a hazatalálás élménye. Ahogyan a költő a Csöndzörejek című versében megfogalmazta: „otthon az, amit behunyt szemmel is felismersz, / íz, illat, pillantás, ahol ismerős a rög-roppanás, / az árnyék hossza, a víz hűse, a kutak magánya, / ahol beléd ivódnak mind-mind a történetek, és / minden nesz hallatán tudod, hogy jó helyen / jársz […]. Jó helyen járok, tudom, ez az út hazavezet”. Babits Mihály valahol – útban a hitéből merített megbékélés felé – ezt a hazatalálást a lélek hosszával mérte. Ezt teszi Térhatárok című kötetében Csík Mónika is.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége