Az elmúlt években valóságos divattá vált az ipari övezetek kialakítása. Szinte nem volt nevezhető igazi önkormányzatnak, amelynek vezetői, általában a település szélén, nem jelöltek ki kisebb-nagyobb területet arra a célra, hogy oda majd tódulnak a külföldi befektetők. Az ötlet nem volt feleslegesnek nevezhető, de a gyakorlat bebizonyította, hogy nem elég egy hatalmas üres telken leverni négy karót, ezzel mintegy jelezve az ipari övezet határait, hanem elsősorban megfelelő infrastruktúrával kell felszerelni, majd pedig találni és rábeszélni olyan külföldi üzletembert, aki fantáziát lát abban, hogy éppen az adott városelnök által meghatározott placcra telepítse a gyárát.
A kezdeti nagy hurráoptimizmus azonban viszonylag gyorsan lelohadt, mivel időközben kiderült, hogy az illető városnak, vagy nagyobb falunak nincs pénze a szükséges utak, vízvezeték- és csatorna-, valamint az elektromos hálózat kiépítésére.
Mint általában lenni szokott, ezúttal is akadtak (igen kis számban) olyan önkormányzatok, amelyek komolyan vették a maguk által megszabott feladatokat, és igyekeztek minél előbb vonzóvá tenni a területet a befektetők számára. Inđiján, Ópázován és Szabadkán viszonylag gyorsan megvetették lábukat a külföldiek, s a jelek szerint egyelőre egyik félnek sincs panasza a másikra. Azt tudjuk, hogy például a szabadkai ipari övezetben a világhírű Siemens szélturbinákhoz szükséges áramfejlesztőket gyárt, s az ott dolgozók, persze a németek által meghatározott, tisztességes munkáért ugyancsak tisztességes bért és egyéb juttatásokat fizetnek. Ma, amikor minden megszerzett munkahely aranyat ér, igazán elégedettek lehetnek az érdekelt szabadkaiak.
A községek legnagyobb része azonban nem igazán találta fel magát. Az illetékesek szerint nemcsak a pénzhiány hátráltatja őket abban, hogy területükkel érdeklődést keltsenek a befektetőknél, hanem a megfelelő szakemberek hiánya is negatív hatással van erre.
Van ugyanis a Tisza mentén olyan több hektáros, utakkal, vízzel, villannyal ellátott terület, ahol a kezdetek óta, falak helyett, kóró nő.
Pedig szakemberek állítják, hogy ezek az ipari övezetek hatalmas lehetőséget rejtenek magukban. Különösen ott, ahol közel van valamelyik fő közlekedési útvonal vagy a vasút. Az ugyanis közismert tény, hogy Szerbiában a munkaerő meglehetősen olcsó. Márpedig a befektetők elsősorban ezt tartják szem előtt. Valamint azt is, hogy egy bizonyos területi határon belül vannak-e számukra szükséges szakemberek. Nos, ezen a ponton el lehet időzni, mivel szorosan összefügg az utóbbi három-négy évtizedben teljesen elrontott és kissé vakvágányra siklatott oktatási rendszerünkkel. Amikor ugyanis (még Jugoszláviában) megszüntették a szakmunkásképzést, lassan elfogytak a kétkezi szakemberek. Akik pedig betanítottként, majd saját törekvésükkel elértek egy bizonyos szintet, régen a határon túlra vándoroltak, hiszen a fejlett nyugati országokban is egyre nagyobb a hiány kőművesekből, vasszerelőkből, hegesztőkből…
Vagyis Szerbiában előállt egy teljesen ellentmondásos helyzet: hatalmas a munkanélküliség, ennek ellenére még sincs elég munkás.
Hiába tehát a 118 ipari övezet, néhány kivételével parlagon hevernek, s a megfelelő tartalom hiányában csak nevük van.
