A harmincas éveim felé közelítek, amikor egyesek szerint már időszerű lenne férjhez menni, és bevallom gyakran elgondolkodom, manapság miért házasodunk, vagy miért nem.
A mai modern világban egyre több olyan gyerek vagy fiatal van, akiket elvált szülők nevelnek fel, egészen másmilyen családon belüli viselkedésmintákkal szembesülnek, így mindez óvatosságra készteti őket majd későbbi párkapcsolatukban. Manapság, amikor inkább könnyebb elválni ahelyett, hogy a házasság mellett döntenénk, a szülőkön kívül a tágabb környezet sem azt az üzenetet közvetíti, hogy megéri kitartónak lenni. Találkozhatunk példákkal és ellenpéldákkal, azaz olyan fiatal párokra is rábukkanhatunk, akik bizony rácáfolnak, és bebizonyítják, valóban lehetséges a kiegyensúlyozott házas élet. Ennek ellenére egészen másmilyen jelentőséggel bír mindaz, amit a családról, a párkapcsolatokról, a házasságról vagy a nemi szerepekről gondoltunk. Azelőtt Európa számos országában és Észak-Amerikában a szexualitás, és a nemi élet a házasságkötést követően vált törvényessé. A házasság mint társadalmi intézmény azonban mára már egészen másmilyen képet tükröz magáról. Továbbra is a kiegyensúlyozott párkapcsolatra, házastársi viszonyra helyeződik a hangsúly, de nem kell túl messzire mennünk ahhoz, hogy rosszul működő kapcsolatokra bukkanjunk. Korábban a kulturális követelményeknek, társadalmi elvárásoknak megfelelően házasodni kellett, a két fél között pedig az esetek többségében idővel kialakultak az érzelmek. Ma már ezt nem kényszerből tesszük, ami természetesen érthető, viszont kevésbé vagyunk kitartóak olyan szempontból, hogy jóban-rosszban a másik mellett öregszünk meg.
Az elköteleződés ma már nem olyan könnyű, és a holtomiglan-holtodiglan helyett már az is nagy lépésnek számít, ha két személy kimondja: kizárólagos párkapcsolatban élnek. Az mindannyiunknak egyértelmű, hogy abból a gyerekből válik szerető felnőtt, akit gyermekkorában elfogadtak, és megtapasztalhatta a feltétel nélküli szeretetet. Felmerülhet a kérdés, vajon a tartós elköteleződéshez mégis milyen nevelésre van szüksége a gyereknek? Mi a helyzet akkor, amikor a kapcsolatban az egyik fél jobban kötődik a másikhoz? A Szent Olaf Főiskola, a Minnesota Egyetem és az Illinois Egyetem kutatóinak eredményei alapján az anyai támogató gondoskodás, majd a kamaszkorban elsajátított problémamegoldó, konfliktuskezelő képesség a felnőttkori tartós párkapcsolatokat segíti elő. Nem a kötődés mértéke azonban a meghatározó, hanem az, hogy a két személy véleménye mennyire egyezik meg az elköteleződés kérdését illetően. Tehát ha valaki ragaszkodóbb, míg a másik nem annyira hajlamos a kötődésre, ez problémákat okozhat, ugyanis eltérés észlelhető a hozzáállásukban. Minderről nem szabad megfeledkeznünk. Gyakran az ilyesmi csak idővel derül ki, viszont egymás vágyairól, elképzeléseiről nem árt időben, már a kapcsolat elején őszintén beszélni. Természetesen ezekre a dolgokra nem figyelünk fel a szerelem kezdeti szakaszában, viszont a tartós és kiegyensúlyozott párkapcsolat esetében ezek a dolgok lényegesek lehetnek. A szerelem rózsaszín és lila ködfelhői, illetve örömmámora a párkapcsolat első néhány hónapját követően elszáll, a különböző kutatási eredmények azonban azt mutatják, hogy a szeretetnek hosszú távú jótékony hatásai vannak. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, testünket igazi sokkhatás éri, a szívverés felgyorsul, gyakrabban veszünk levegőt, egyik pillanatban a boldogság érzésétől szárnyalunk, a másik pillanatban eluralkodik rajtunk a félelem, hogy elveszíthetjük az illetőt. A másik személye olyan számunkra, mint a kábítószer a függőnek. Mindez egyáltalán nem véletlen, hiszen a felmérések alapján a szerelem és a drogfüggőség esetében ugyanazok az agyi központok aktiválódnak.
De valljuk be, olykor még a szeretet sem elég ahhoz, hogy akár egy életen át kitartsunk valaki mellett, akár párkapcsolatban, házasságban, vagy élettársi közösségben élünk. Minden kapcsolat ismerkedési folyamattal kezdődik, csak ezt a rózsaszín felhőtől nem mindig látjuk. Mindannyian elölről kezdjük azt a bizonyos tanulási folyamatot, hiszen új személyről van szó, akit meg kell ismernünk, a szokásait, és a mélyen lapuló belső tulajdonságait, igényeit, és világlátását. Arra törekszünk, hogy a másik elfogadja lényünket, és így a kapcsolatunk biztonságos vágányon haladjon. A klinikai tapasztalatok alapján az emberek nagy százalékánál ez tudat alatt történik, és sokkal gyakrabban formáljuk vágyainkat a másikéhoz. Fontos, hogy saját személyiségünket és szabadságunkat még véletlenül se veszítsük szem elől, azt sem szabad azonban megengedni, hogy mindig saját magunkat helyezzük előtérbe, és ne legyünk hajlandóak változni. Köztudott, hogy a kiegyensúlyozott kapcsolathoz bizony jó kompromisszumkészségre van szükség. Éppen ez az, ami manapság elveszőben van. Mintha az emberek sokszor kizárólag saját igényeikkel törődnének, és a társukéról megfeledkeznek. Idővel sokszor érezhetjük azt, hogy mi több áldozatot hoztunk a kapcsolatért. Gyakran beszélünk el egymás mellett, annak ellenére, hogy igenis szeretjük egymást. Tehát, ha az a lángoló szerelem nem alakul át szeretetté, és nem tudunk közös nevezőre jutni, őszintén beszélgetni párunkkal, a kiegyensúlyozott párkapcsolat iránti vágy idővel bizonyára szertefoszlik, és a legegyszerűbb feladni, elválni, vagy egyszerűen el sem köteleződni valaki mellett. Ennek fényében végezetül jöjjön egy igen elgondolkodtató idézet, amelyre véletlenül találtam rá, miközben a témában olvasgattam.
„Ha boldog akarsz lenni egy napig, egyél valami finomat. Ha egy hónapig, legyél szerelmes; ha egy évig, házasodj meg; ha egy életen át, köss barátságot!” – állítja Marianne J. Legato. Számomra egészen mély üzenete van, amit párválasztáskor gyakran elfelejtünk, figyelmen kívül hagyunk, vagy egyszerűen bele sem gondolunk.
