Ebben az új esztendőben három olyan kerek évforduló is van, amely arra készteti Európát, hogy mérleget készítsen az eddig történtekről, elgondolkodjon a jövőről, és elmélyülten foglalkozzon azokkal a problémákkal, amelyek napjainkban annyi bizonytalanságot visznek az Európai Unióba.
Március 25-én lesz hatvan éve, hogy hat európai ország aláírta az Európai Gazdasági Közösséget megteremtő Római Szerződést. Február 7-én lesz huszonöt éve, hogy 12 európai ország aláírta a Maastrichti Szerződést, amely három európai közösség (az Európai Gazdasági Közösség, az Európai Szén- és Acélközösség és az Európai Atomenergiaközösség) összevonásával megteremtette az Európai Uniót, és elindította az euró bevezetésének folyamatát. Végül október 2-án lesz húsz éve, hogy 15 európai ország aláírta az Amszterdami Szerződést, amely határozott lépést jelent az európai egyesült államok megteremtése felé. Ezúttal a februári huszonötödik évforduló kapcsán igyekszünk vázolni, hogy mit is jelentett a fenti egyezményekben megtestesülő szándék.
Különben is az a véleményünk, hogy napjainkban a Maastrichti Szerződés kínálja a legtöbb elgondolkodni valót, mert legteljesebben tartalmazza azt az eltökéltséget, hogy az Európai Uniónak fokozatosan haladnia kell az európai egyesült államok felé. Magának az egyezménynek három „pillére” volt. Az elsőt már említettük: a három közösség összevonása volt. (Ennek továbbvitele a majd tíz év múlva, 2001-ben a közös pénzt, az eurót létrehozó Nizzai Szerződés, amelynek szintén februárban – 26-án – van a nem kerek évfordulója, és a közös határt megteremtő Schengeni Egyezmény.) A második: a közös biztonsági és külpolitika megteremtésének határozata. (Ennek továbbvitele a Lisszaboni Szerződés, amely kimondta, hogy az Európai Tanácsnak állandó elnöke és az uniónak állandó biztonsági és külpolitikai főbiztosa van.) A harmadik pillér pedig a közös rendőrségi és bírósági együttműködés.
Napjainkban azonban a legnagyobb jelentőségű döntése, amely leghatározottabban utal az európai egyesült államok felé vezető menetelés eltökéltségére, az a rendelkezés, hogy az Európai Unió valamennyi országának polgára minden tagállamban egyenlő jogokkal rendelkezik. Napjainkban ugyanis az unión belüli bizonytalanságot megteremtő és az Európai Unió felbomlását emlegető, arra számító erők nemcsak azt felejtik el, hogy az unió a háború csíráját magában hordozó és a kontinensre negyed század alatt két világháborút zúdító nemzetállamokkal szemben 60 évre békét teremtett.
Azzal sem számolnak, hogy milyen súlyos következményekkel járna a közös határok és a közös pénz felszámolása. (A határok visszaállítása nemcsak a polgárok életét keserítené meg, hanem lelassítaná az árucserét, az országok közti kapcsolatokat. Az euróval viszont az a helyzet, hogy ma az euró a dollár után a világ tartalékainak második valutája, mindazokkal az előnyökkel, amelyekkel az rendelkezik, aki a pénzt nyomja, amilyen helyzetben egyetlen más európai valuta sem lenne.) De főképpen nem számolnak azzal, hogy a befogadó és a kibocsátó országok számára egyaránt milyen következményekkel járna, ha a keletről nyugatra vándorló milliók ezt a státust elveszítenék.
Az évfordulóra emlékeztetve pedig utalnunk kell arra, hogy a polgárok kiegyenlítésének gondolata magában rejti annak felismerését, hogy Európa sok gondja csak az Európai Egyesült Államokban szűnne meg. Ezzel kapcsolatban kell megemlítenünk, hogy Borisav Jović, aki a titói Jugoszlávia felbomlás idején a JSZSZK Elnökségének elnöke volt, nemrégiben Hogyan veszítették el a szerbek a századot? címmel kisebb vihart kiváltó könyvet jelentetett meg. Ebben felmelegítette azt a miloševići gondolatot, hogy minden probléma forrása az, hogy a szerbeknek csak a királyi Jugoszláviában sikerült egy államban élniük. A titói Jugoszláviában már szerb területeket felölelő köztársaságok voltak, később pedig ezeket a területeket elszakították. Nem gondolva arra, hogy mi lenne Európából, ha minden nemzet – a mi vonatkozásunkban a horvátok, albánok, magyarok stb. – valamennyi tagja egy országban akarna élni. Ezt csak azért említettük, mert minden polgár egyenjogúságának elismerése az EU-ban az első lépés afelé, hogy az európai egyesült államok ezt az egy államban élést jelentené. Egy államban, amelyben minden nemzet kisebbség lenne.
Van azonban még egy dolog, amely a Maastrichti Szerződés évfordulójához fűződő elgondolkodás tárgya lehet. Aláírásakor ugyanis Valery Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök kijelentette: „Ha a Szerződés életbe lép, az európai közösség végre megismeri az erőteljesebb növekedést, tehát a több munkalehetőséget.” Napjainkban Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke már óvatosabban fogalmaz: „Vagy javítjuk Európa állampolgárainak helyzetét, csökkentjük a munkanélküliséget és európai távlatot adunk a fiataloknak, vagy elveszünk.”
A két nyilatkozat közti különbség utal arra, hogy nem a maasrichti gondolatban, az európai egyesült államok felé haladásban van a probléma, hanem abban, hogy Európa gazdasága megtorpant, az elsősorban a fiataloknál jelentkező munkanélküliséget olyan nehéz csökkenteni. Közben a kormányok megszorításokra kényszerülnek, mert azt a pénzt, ami nincs, nem lehet elkölteni. A nemzeti kormányok tehetetlenségét legkönnyebb a Brüsszel elleni lármával leplezni. Az európai polgárok erre mind jobban rádöbbenek. Ezzel magyarázható, hogy a közvélemény-kutatás szerint mind elégedetlenebbek a helyzettel, de 60 százalékuk még mindig ragaszkodik az EU-hoz.
