A magyar–horvát kiegyezés

Mák Ferenc

2017. február 3., 18:37

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Nem bizonyult egyszerű, szokásos törvényalkotásnak a császári hatalommal való kiegyezés, hosszú tárgyalások és alkudozások előzték meg az 1867:XII. törvénycikk szentesítését és kihirdetését. Ferenc Józsefnek szinte új alapokra kellett helyeznie a birodalmát, kényes politikai és gazdasági egyensúlyt kellett teremtenie a Lajtán túli területek és a Magyar Királyság között, mindamellett az önmagát kereső Horvátországnak is meg kellett találnia a méltó helyét a birodalmon belül. Köztudott, hogy a magyar–horvát kiegyezésről szóló 1868:XXX. törvényt egy évvel a magyar–osztrák kiegyezés után alkották meg, az viszont kevésbé ismert, hogy a tárgyalások már évekkel korábban megkezdődtek. Az eseményekről Deák Ferenc bizalmi emberének, Csengery Antalnak Az 1868. évi XXX. törvénycikk történetéhez című följegyzéséből tájékozódhat a kései érdeklődő.

A horvát országgyűlést 1866. február 27-én kelt leiratában maga a császár utasította, hogy a magyar országgyűlés mindkét háza által kinyilvánított „előzékenységére” tekintettel, haladéktalanul nevezze ki a küldöttséget a Magyarország és Horvát-Szlavónországok „egymáshoz való államjogi viszonyát, s mindkettőjüknek a birodalomhoz való viszonyát” rendezni hivatott tárgyalásokra. A horvát szábor őfelsége felszólításának néhány napon belül eleget is tett, s a tizenkét tagú küldöttség készen állt a tárgyalásokra. A magyar küldöttség – melyben olyan jeles államférfiak foglaltak helyet, mint Andrássy Gyula, Deák Ferenc és Eötvös József – a képviselőháztól a kiegyezés feltételeként a következő, igen rövid utasítást kapta: a) Magyarország területi épsége sértetlenül fenntartassék; b) szem előtt tartassék a pragmatica sanctio azon rendelete, mely szerint a Magyar Korona országait nem lehet egymástól elszakítani; c) a létrejövő megállapodás csak akkor lesz végleges, ha azt a magyar országgyűlés is elfogadja. 1866. április 21-én tehát a magyar fővárosban mint „nemzet a nemzettel, ország az országgal” tárgyalóasztalhoz ült a két delegáció. A horvát küldöttséget Strossmayer diakóvári püspök vezette, aki – Csengery Antal följegyzései szerint – azonnal a szláv népgyűlések vehemenciájával szórta szitkait mindazért, amit véleménye szerint a magyarok a horvátokkal szemben 1848-ban elkövettek, mire a szelídségéről és nyugalmáról ismert Deák Ferenc „kirúgta maga alól a széket”, és elhagyta a termet. Egy évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy 1867. április 9-én a magyar képviselőház Deák ismételt indítványára újra határozatot hozzon a horvátokkal történő kiegyezés megalkotására, amit Ferenc József uralkodó 1867. április 23-i leiratában megerősített. Ám mivel a horvátok látványosan kerülték a tárgyalások folytatását, Ferenc József 1867. május 25-én feloszlatta a horvát országgyűlést.

Újabb esztendőnek kellett elmúlnia, mire az új összetételű delegátus 1868. április utolsó napjaiban megérkezett a magyar fővárosba, s igen intenzív munka eredményeként néhány nappal később már papíron is volt a negyven pontból álló megállapodás-tervezet. Csengery Antal emlékei szerint „mindnyájan éreztük e feladat fontosságát”, s bár eltérőek voltak a vélemények Horvát-Szlavónországok autonómiáját illetően, higgadt, ám célratörő alkudozás eredményeképpen megszületett a döntés: „a pénzügyeken kívül minden belügyeikre nézve megajánlottuk a horvátoknak a teljes autonómiát”. Hamar megállapodtak a nyelvhasználat kérdésében is, s máris kész volt a tervezet 26. §-a: „Semmi ellenvetése nincs a magyar országos küldöttségnek azon kívánat ellen, hogy Horvát-, Tót- és Dalmátországok, mint külön territóriummal bíró, külön politikai nemzet, mind a közös országgyűlésben, mind a delegátióban használhassák a horvát nyelvet, s részükre a közös törvényhozás törvényei, Őfelsége aláírásával, horvát eredeti szövegben is kiadassanak.” Ez azonban nem bizonyult elegendőnek, a horvát küldöttség törvénybe kívánta iktatni a horvát háromegy királyság területén a horvát nyelv kizárólagos használatának jogát. Érveik szerint ezzel a horvátországi közigazgatási hivatalok és hivatalnokok helyzetét kívánták erősíteni, s ebből a kiegyezés létrejöttét kockáztatva sem kívántak engedni. A magánbeszélgetések során hamarosan kiderült, bőségesen akadnak Zágrábban olyanok, akik „a szerb nyelv mellett izgatnak”. A horvát nyelv törvénybe foglalása egyszerre véget vetne az egyre vehemensebb vitának.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége