A Művelődési Központ Ifjúsági Tribünjén Fenntartható város elnevezéssel a Zöld vita sorozat keretében beszélgettek arról, hogy Újvidék milyen irányban fejlődött az elmúlt évtizedekben, és hogy milyenek a lehetőségeink ezen a téren.
Fotó: Szeli Balázs
A vendégeket, dr. Ana Pajvančić Cizelj szociológust, Slobodan Jovićot, az újvidéki Építészmérnökök Egyesületének elnökét és Jovan Dejanovićot, Újvidék valamikori polgármesterét Danilo Koprivica üdvözölte, mindhármuktól valóban érdekes adatokat hallhattunk. A fiatal építészmérnök nemtetszését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy manapság csupán bevásárlóközpontokat és lakóépületeket tudnánk felsorolni Újvidék látványos építészeti alkotásainak tárában, ami lényegében normális jelenség, hiszen egy olyan társadalomban élünk, amelyben az ilyesmi iránt mutatkozik gazdasági-társadalmi kereslet. – Amikor Újvidék a múlt század ’70-es éveinek végén dinamikusan fejlődött, akkor ez céltudatosan történt – a városból fővárost akartak formálni, a későbbi évtizedekre is gondoltak. Úgy látszik, mi nem találjuk fel magunkat kellőképpen korunk kihívásai között, nincs meg az az elvünk, amely alapján megtervezhetnénk a városfejlesztés irányvonalát – magyarázta, majd kitért arra is, hogy a lakások iránti keresletcsökkenés most akár lehetőséget is jelenthetne –, lehetőséget arra, hogy ne csak azonnal pénzzé tehető épületeket építsünk, és hogy egy másik irányban is elkezdhessünk gondolkodni.
Dr. Ana Pajvančić Cizelj társadalomszociológiai szemszögből közelítette meg a városfejlesztés kérdését, többek között beszélt arról is, hogy manapság minden eladható, illetve elfogadhatónak számít, ha „zöldbe” csomagoljuk. Megmagyarázta, hogy a fenntartható városfejlődés nem csupán zöld, környezetbarát stb. fejlesztést jelent, hanem egy olyan koncepciót, amely minden lakó számára elégedettséget biztosít majd.
Jovan Dejanović visszaemlékezett arra, hogy a világháború után Újvidéket kisvárosként tartották számon, 60-70 ezer lakóval, 1971-ben viszont már 213 ezren éltek itt. Tíz évvel később az újvidékiek száma elérte a 257 ezret, és ami ma szinte hihetetlen adatnak számít: közülük 88 ezren a termelésben dolgoztak! 23 ezren az egészségügyben, kultúrában, tanügyben stb. találtak állást…
Lazukics Anna fotói megörökítették a város legdinamikusabb fejlődési időszakának kulcspillanatait, tematikus fényképeiből korábban tárlatot is rendeztek
Dejanović két mandátumban (1974 és 1982 között) állt városunk élén, ez alatt az idő alatt megépült a Szabadság híd, a Szerb Nemzeti Színház, a SPENS épülete, de elsők között ő sétálhatott végig a Duna parti új sétányon, akkor épült a kamenicai gyermekfalu, a József Attila iskola, a Putnik Szálloda és még számos másik, a mai városképet döntően meghatározó létesítmény. Összesen 5 általános iskolát és 6 óvodát építettek 7-8 év alatt, az Újtelep városrész is akkoriban létesült. – Az Újtelep tervdokumentációjának aláírása után nem egész három évvel már beköltöztek az első lakók – emlékezett a most már 90. életévében járó Dejanović. Építőtevékenységét az évtizedek során többször is díjazták, legutóbb tavaly, amikor megkapta Újvidék Februári Díját. – Az a tény, hogy a Szabadság híd megépítésének projektumát Nikola Hajdinra, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia elnökére bíztuk, már eleve arról tanúskodik, hogy mekkora jelentőségű építkezésről volt szó. Másképp néztünk akkoriban a munkánkra, szakértő, bátor, talpraesett emberek voltak vezetői tisztségekben. Az Urbanizam vállalatot 35 éven keresztül vezette ugyanaz az igazgató, a Novkabel gyár élén pedig még hosszabb ideig állt ugyanaz az ember. Ezért is sikerülhetett neki a mai SPENS helyén működő, alig 450 munkást foglalkoztató kábelgyárat sikeresen kitelepítenie az ipari övezetbe, és csaknem 5000 munkás alkalmazását igénylőre duzzasztania a termelést – magyarázta. Alátámasztotta az est másik vendégének az állítását, amely szerint Újvidékből tervezetten fővárost építettek: A SPENS épületének megépítése előtt a városban sportcsarnok sem volt, az Újvidéki Vásár csarnokait alakítottuk át sportrendezvények megszervezésekor. A 40 nagyobb, szerbiai város közül csak Újvidéknek nem volt sportcsarnoka – hallottuk.
Beszélt a Zmaj utcában ültetett hársfákról, és arról is, hogy miként kért kölcsön a belgrádi polgármestertől kanalas, gyökeres fák kiemelésére alkalmas emelőgépet. Ennek az akadálytalan, leegyszerűsített együttműködésnek köszönhetően élvezhetjük ma a sétálóutcában az 50 évnél is idősebb hársfák hűvösét. Említést tett a korabeli bűnüldözésről is: Volt akkoriban egy tolvajunk, Gavraként ismertük. Egy este egy trafikot akart feltörni, két rendőr megpróbálta elfogni, mindkettőjüket lelőtte. Elfogták, elítélték, kivégezték, ennyiből állt ez a mese. Jól működött a rendőrség, személyesen kértem meg az egyik mamutvállalat igazgatóját, nevezetesen Pinki hős testvérét, hogy vegye át az újvidéki rendőrség vezetését. Megérkezésekor azonnal leváltott 50-60, tehetetlen rendőrt, helyükre olyanokat tett, akik nem féltek a cselekvéstől – mesélte.
Az est üzenetét egy mondatban talán így foglalhatnánk össze: Akkoriban bátor, cselekvőképes emberek vezették társadalmunkat, nem úgy mint most: önös, rövid távlatú céljaikat előtérbe helyező emberek.
