Ha jól emlékszem, nagycsoportos volt Sára, amikor először megkérdezte, biztosak vagyunk-e abban, hogy létezik a Jézuska. Akkor már érződött a ki nem mondott kérdés is utána…
Következő évben valamelyik nagy ünnep környékén, ami éppen húsvét volt, megint tett a hölgyike egy óvatos kísérletet a tapsifüles lefülelésére, de igazából ő sem szerette volna, hogy lebukjon az a nyúl. Tavaly már bölcsen hallgatott, nem firtatta, honnan van, ki hozta, csak örült neki.
Amikor Sára óvodás volt, minden karácsonyhoz, húsvéthoz, Mikuláshoz úgy álltunk hozzá, hogy csak még ezt… Csak még most ne derüljön ki… Minden egyes alkalommal reméltük, legalább egy nyúlfarknyi haladékot kap a csoda. És mi. Mert kicsit önző dolog is ez a jézuskázás/nyulazás. Igazából nehéz lenne eldönteni, ki izgul (örül) jobban ilyenkor: a Jézuska vagy pedig a lurkó. Mert a Jézuska számára is komoly munka az ajándékozás, hiszen ki kell találnia, melyik gyerek milyen ajándéknak örülne, be kell vásárolnia, mindent megszervezni, hogy az ajándék időben a helyére kerüljön, és sohasem tudhatja előre, sikere lesz-e a meglepetésnek. Macera meló. Ráadásul időben el kell tűnnie, nehogy meglássák. Hmmm. Nem lennék a helyében!
Ahogy múlt az idő, rájöttünk, itt valaki nagyon-nagyon hinni akar. Nem bántuk, hadd örüljön úgy igazán. Közben Pepe is csatlakozott, Jézuskának is több dolga lett, s szép lassan eljutottunk újra adventbe. Ahogy közeledett a december, úgy bővült, változott a kívánságlista, ki mit szeretne találni a csizmában és a fa alatt.
December elejére már nagy volt az izgalom, vajon jön-e a Mikulás. Nem lehetett eldönteni, melyik gyerek várta jobban. Mi összenéztünk, ilyen nincs, hogy még mindig… Hát nem is volt. Egy-két nappal Mikulás előtt Sára elkezdte emlegetni, hogy mi is van azzal a Mikulással, ki is az… Aztán azt mondta, jobb lesz, ha hallgat, akkor hátha… Amikor rákérdeztünk, mire is gondol pontosan, azt mondta, semmire. Valószínűleg kitárgyalták az iskolában is a dolgot, mert ötödikén úgy jött haza este az iskolából, hogy ő tudja. Hogy mit tud, azt nem részletezte, viszont nagyon rejtelmes képet vágott hozzá. Reggelre hozott is a Mikulás a zembörnek is, és nekem is egy-egy rajzot a cipőnkbe. A rajzok bennünket ábrázoltak mikulásként. Értetlenkedésünkre Sára hozzáfűzte, hogy mindenkinek lerajzolta a Mikulást. Kétség nem fért hozzá, neki többet már nem adjuk el a mikulásosdit. Megegyeztünk, rendben, akkor ő már tudja, de Péter miatt tessék folytatni a játékot, mert a kicsi még elhiszi, és kár lenne elrontani az örömét. Így lett Sárából tiszteletbeli krampusz.
Kész, ennyi volt, gondoltuk, ugrott a karácsony is.
De nem. Sára pontosan úgy várta, mint eddig bármikor, számolta a napokat, újra és újra számba vette, mit szeretne a fa alatt látni… Ha csak eljátszotta, akkor nagyon jó színész, mert egyetlen egyszer sem hibázott közben, egyetlen szó sem hangzott el azzal kapcsolatban, hogy esetleg a Jézuska – és az angyalok – is bukott volna a puttonyossal. Karácsonykor éjjel a fa már állt, de még zajlottak az előkészületek, amikor láttuk, hogy valaki oson a folyosón, és közben lesi, van-e már fa, ajándék. Nekünk egy szót sem szólt a leányzó, hanem karácsony másnapján mondta a mama, hogy Sára mesélte neki, éjjel látta a fát, meg hogy anya és apa ültek a fa előtt a szőnyegen, és beszélgettek.
Pedig dehogy! Jézuska (le)bukott angyalai kuporogtak akkor a szőnyegen hajnali fél kettőig, és csomagolták az ajándékokat, hogy aztán másnap a két csodára és ajándékra éhes kismanó ne csalódjon.
