2024. április 20., szombat

Identitáskeresőben

Sándor Zoltán J. K. című kötetéről

Sándor Zoltán termékeny és kísérletező kedvű íróink közé tartozik. Legújabb, J. K. című kötetében, amely a szabadkai Életjel Kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban, új oldaláról mutatkozik meg. Identitásproblémákat feszeget, a Lét kérdése izgatja, az Egyén és a Közösség kapcsolatrendszere, valamint az Alkotás lehetőségei és határai. J. K.-nak nevezett hősét újabbnál újabb megoldandó problémák elé állítják, újabbnál újabb élethelyzetekbe, szituációkba helyezi, kényszeríti, majd miután azokat végigéli, megoldja vagy végigszenvedi, mint egy rajzfilmfigurát, kiemeli belőlük, hogy egy merőben más problémagubanc kellős közepébe pottyantsa, s abban figyelje meg, mintegy felülről, górcső alól, keserves vagy éppen sikeres kiútkeresésének fejleményeit. Az olvasó néha úgy érzi, az író eljátszogat, kísérletezik a hősével. Ám ezek egyáltalán nem kacagtató variációformák. Érezzük, ő maga is érdekelt, testestül-lelkestül maga is nyakig „benne van” mindenben, s a megoldandó problémák olykor vérre menően érdeklik.

Az író szituáció- és környezetváltásainak „fogásaihoz” tartozik, többek között, az Álom, a Tükör és az Óra, illetve az Idő szerepeltetése. Ezek között vannak egészen jól sikerültek. Például a J. K. ébredése című kisprózában a hős arra ébred, hogy mellette ott fekszik az előző éjjel egy bárban megismert nő, ám a fürdőszobából visszatérve már nem találja ott „lehet, hogy soha nem is létezett, csak képzelete szüleménye”. Olvasni kezd, majd émelyegve ismét kitántorog a fürdőszobába. Innen „izgatottan berontott szobájába, megkereste a nőt a lepedők között, kifeszítette, megölte, feltámasztotta, életet lehelt belé, az Ő szemével nézte önmagát – és felébredt.” Ezekkel a csiki-csuki ébredésekkel/elalvásokkal ezúttal egészen különleges hangulat- és asszociációsort teremt.

Az Önmegvalósítási lehetőségek című fejezet felépítéséhez is az Álmot használja. A J. K. kettős álmával indít. „A fiatal J. K. egy reggel arra ébredt, hogy már nem az, aki előző este lefeküdt. Azon az éjjelen furcsa kettős álmot szőtt. Álmában tükör volt.” Következik a játék a torzító tükörrel, annak széttörési kísérletével, felébredéssel, majd újra-elalvással. S minden újraébredés egy újabb kaland, amelyben a hős már nem az, aki lefekvésekor volt. Egy sikátorban ébredve például kiderül, hogy nincs belőle kijárat. Ami annak látszik, az délibáb. Minden, amit maga körül lát: a szürke felhőkkel díszített égboltrész, az életet jelentő napsugarakból szétmálló vörös foszlányok, a körberepülő varjak, a dermesztő északi szél és a hordóban parázsló tűz, sőt a pokrócba bugyolált didergő férfi is – saját képzeletének szüleményei. Máris jön a váltás. J. K. a szobában, amelynek se ajtaja, se ablaka, s „ez esetben ő nem más, mint a szoba szerves része, de az is lehetséges, hogy ennek épp a fordítottja igaz, és a szoba képezi az ő szerves részét.” Harmadik variáció a J. K. mint eszme. Ebben ébredése után a hős rájön, hogy nincs már arca, se keze, se lába, egyszerűen becsúszik a fürdőkádba, majd kikerül az utcára, ahol az emberek ráköszönnek, ő ugyanakkor rémülten kérdezi önmagától, mindez hogyan lehetséges, amikor egyáltalán nincs teste? A kisprózának hangulatteremtő, ritmikus lüktetést ad, egyben összetartó erővel bír a minden bekezdés után elhangzó mondat: „Kint esett az eső.” A negyedik sikerült ébredési variáció, amikor a hős reggel azt észleli, hogy fénylik a jobb tenyere, s ezt semmi módon nem képes eltitkolni. Akaratlanul Pio atya jut eszünkbe, ám a táltos csőlakó emlékezetébe idézi egy emlékfoszlányát: azt, hogy a vízen jár! Kérésére felírja, mit gondolt eközben álmában: „Nem a testünk súlya, hanem lelkünk súlytalansága gátol meg bennünket abban, hogy a vízen járjunk.” A J. K. hazaérkezése azzal kezdődik, hogy a hős félálomban a szobatükörhöz vágja a csörgőórát, mire annak mutatói visszafelé kezdenek forogni. Már nem is csodálkozunk, hogy ezek után a munkába induló J. K.-val számtalan „fordított” dolog történik. A villanyrendőr neki állandóan pirosat mutat, autóját képtelen irányítani, sőt megállítani. Irányíthatatlan, kiszámíthatatlan kalandjai után végül kocsija egy szakadék szélén áll meg. Ez azonban nem gátolhatja meg J. K.-t abban, hogy végzete beteljesedjen: „A magasban holló körözött. Beleszédült a látványba, mint a gyerekkori körhintázásba, lábai megremegtek, szíve zakatolni kezdett, s mintha csak a madarat utánozná, karjait lóbázva elrugaszkodott a sziklacsúcsról.”

A kötet egyik gyöngyszeme a J .K. felejthetetlen alakítása, amelyből kiderül, hogy minden relatív és egyben menthetetlenül reménytelen. A hős egyetlen sikeres filmszereplésével világhírű és anyagilag független lesz. A nézők istenítik, szobrot emelnek neki, emléktárgyak készülnek a képmásával, kortársai emlékezéseiket kötetekben jelentetik meg, sőt huszonhárom „emlékfilmet” forgatnak róla. Ám hogy ez a boldogító helyzet a végtelenségig kikezdhetetlen maradjon, az kell, hogy „menedzserei” halálhírét keltve ismeretlen helyre menekítsék, ahol bőségben, de teljes inkognitóban élheti, illetve tengetheti le további életét. Menekvés nincs. Azok számára, akik emlékéből profitálnak, ő csak így, mítosszá „halasztva” értékes.

A kötet legtöbb kisprózája a magányt, az eseménytelenséget/kiúttalanságot/reménytelenséget, az állandó belső tépelődést járja ismételten körül, miközben filozofikus megállapításokat tesz. A J. K. és a hangokban a valószínűleg közlekedési balesetet szenvedett hős, miközben infúziós és egyéb csövek, katéterek, tűk lógnak ki belőle, látni véli gyermekkorából felrémlő apját, halott társnőjét, szól is hozzájuk (a múltban és jelenben), hangokat vél hallani, amelyekre válaszol is: „Boldogtalanságunk fő forrása, hogy képtelenek vagyunk azonnal felismerni boldog perceinket. […] A végén nem marad más, csak a félelem.” A J. K. leveleiben viszont, a hős barátjának írogatott pesszimisztikus hangvételű leveleit (amelyekben ilyeneket ír például: „Élő paradoxon – a halhatatlan halál”) a postáskisasszony továbbküldés előtt rendre felbontogatja , majd az utolsóra válaszol is, és személyesen viszi el a feladónak a biztatással: „Nem szükséges végignéznünk, ahogyan a tárgyakon lerakodik a por, hogy biztosak legyünk abban: az idő múlik. Én vagyok a jelen.”

Az író pesszimisztikus világlátása jellemzően mutatkozik meg a J. K. a bevásárlóközpontban című írásban. Mialatt le s fel bóklászik egy elegáns nagyáruházban, furcsa hang üti meg a fülét. Kiderül, hogy egy nejlonzacskóban fulladozó hal vergődésének, élet-halál harcának a tanúja. „Mit keresek én itt? – tűnődött J. K. Nem tudta, merre menjen, egyáltalán menjen-e tovább, vagy maradjon ott, ahol van és várjon. Úgy érezte, mintha körbe-körbe forogna és minden lépésétől egyre jobban terebélyesedne a bevásárlóközpont. Zsebéből elővette telefonját, megnyomott néhány gombot, füléhez emelte és várt. A telefon hosszan berregett, mire a vonal túlsó végén valaki beleszólt: Igen? J. K. annyit mondott: Uram, J. K. hívja. Attól tartok, eltévedtem!, és kinyomta a készüléket.”

Megrázó üzenetű, s egyben az egész kötetre jellemző az Örökös potyautasként című fejezetnek J. K. az autóbuszban című utolsó novellája. A hős egy levelet olvas a buszmegállóban: „Olykor fura érzésem támad, hogy sajátos álomvilágban élek, de a hétköznapi álmodozóval ellentétben én tisztában vagyok azzal, hogy az álmoknak nem az a rendeltetésük, hogy megvalósuljanak, hanem csak az, hogy menedéket nyújtsanak.” Papírrepülőt formálva szélnek ereszti a levelet, majd felszáll a buszra – amelyről azonban sosem lesz képes leszállni. Valahányszor ugyanis csatlakozik a leszállókhoz, egy szakállas férfi mindig a jegyét kéri, amellyel J. K. nem rendelkezik, s már meg sem válthatja. „Ha nincs jegye, üljön vissza a helyére.” hangzik a dörgedelmes rendreutasítás. Közben évszakok, évek váltják egymást, az utasok megőszülnek, el-eltűnnek, csak J. K. marad a régi, s az őt a leszállásban ismételten megakadályozó szakállas férfi. Erről a járműről nincs leszállás…

Érdekes, hogy a kötet majd minden írása a „A fiatal J. K.” szerkezettel kezdődik: lehetséges, hogy az író egy következő kötetében már a középkorú, majd végül esetleg az élemedett kort is megért J.K. tapasztalatairól szándékozik beszámolni? Kíváncsian várjuk J. K. újabb „kalandjait”.