Miközben a budapesti vízmércén a vízszint két héten át folyamatosan a nyolcvanas szint körül, alig harminc centivel a mindenkori legalacsonyabb szint felett nyújtózkodott, tájainkon erősen hullámoztak a vízhozamgörbék. Látványos változásokra került sor a gombosi vízmércén, ahol öt nap alatt a vízszint több mint két és fél métert emelkedett. Aztán az áradás megindult felfelé, a vízszintemelkedés megérkezett Apatinba, Bezdánba, Mohácsra... tehát fordított sorrendben, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A jégmezők Újvidéknél szűkre szabták a víztükröt, de a jégzajlás zavartalan (Buzás Mihály felvétele)
Nyilvánvaló volt, hogy a gombosi vízmérce alatt a dályai kanyarban kialakult jégdugó visszaduzzasztása miatt került sor erre a jelenségre. Miközben a közvélemény figyelme arra irányult, mikor törik át a magyar jégtörők a jégdugót, addig az újvidéki vízmércénél – csendben és beharangozatlanul – úgyszintén emelkedni kezdett a vízszint. A jégjelenségek előtt nagyjából +40 körül alakult, majd néhány napon át nem szerepelt a jelentésekben, ezután pedig ostromolni kezdte a +200-at. Valószínű, hogy ennél magasabbra már nemigen emelkedik, és nem árt tudni, hogy az ekkora újvidéki víz még alacsonynak számít. Tehát semmi zűr! Ennél sokkal izgalmasabb adatok olvashatók le a zalánkeméni (slankameni) vízmércéről, holott ez a léc nemigen szokott érdemlegeset mondani. Adott esetben azonban olyan meredeken felfelé ívelő vízhozamgörbét mondott tollba az illetékeseknek, amilyent szokványos körülmények között nem tud.
Emellett jó volna a zimonyi vízmércéről is érdemleges adatokat gyűjteni, azok azonban annyira kihagyásosak és felaprózottak, mintha az arra vonuló jég nemcsak a csónakokat meg a tutajokat darálta volna le, hanem a vízmérce méréseit is. A néhány leolvasható adatmorzsa azonban nem árulkodik vízszintemelkedésről. Annak alapján, hogy Zalánkeménnél árad, Zimonynál viszont ennek semmi nyoma, egyértelmű, hogy a két mérce közötti negyven-egynéhány kilométeres szakaszon egy további jégdugó lapul. Ez sem számít újnak.
Kárókatonák a Péterváradi vár tövében (Buzás Mihály felvétele)
A dályai szakaszról mint jégmarasztalóról régóta tudunk, az Újvidék és Zimony közötti azonban először az öt évvel ezelőtti heves jégjelenségek alkalmával hívta fel magára a figyelmet. Akkor Újvidéknél négy nap alatt három métert emelkedett a vízszint, beavatkozásra azonban nem került sor, a magyar jégtörők ugyanis Dályánál ügyeltek, bő száz kilométerrel a jégdugó felett, holott alatta lett volna munkájuk. Dolgavégezetlenül távoztak, mivel az Újvidék alatti jégdugó lassan megszűnt, Dályánál pedig ki sem alakult. A történet azonban felhívta a figyelmet arra, mennyire bonyolult helyzet alakul ki, ha a jégtörők a jégdugónak – mondjuk így – rossz végén találják magukat. Ez az idén is megtörtént. Azzal a különbséggel, hogy az illetékesek nemcsak az Újvidék alatt kialakuló jégdugó veszélyéről feledkeztek meg széles ívben, hanem Dályához is elmulasztották idejekorán odakéretni a magyar jégtörőket. Aztán, amikor a jégdugó kialakult, tizenöt kilométeresre nyúlt, a jégtömeg számos helyen kitöltötte a teljes vízoszlopot, Gombosnál hevesen áradni kezdett… (felesleges kihagyva), az utólagosan odarendelt jégtörőknek hollywoodi filmekbe illő küzdelmet kellett vívniuk a jégmezővel.
És ennek a küzdelemnek, úgy tűnik, még nincs vége. A dályai kanyarban a hajók ellenőrzés alatt tartják a történéseket, a jégbe vágott járatot folyamatosan és óvatosan bővítik, az innen felfelé elhelyezkedő vízmércék mindegyikén a vízhozamgörbék a visszaduzzasztás előtti szintre ereszkedtek. A jégtömeg immár átjárható, csupán a járatot kell megőrizni, és ügyelni arra, hogy a hatalmas jégtömeg ne induljon meg. Nem volna jó, ha a dályai jég elindulna völgymenetben, és belerohanna abba a másik, feltehetően Belegiš és Banovci táján elnyúló jégdugóba. De még mielőtt odaérne, a több mint száz kilométeres csorgás során is akadna némi mondanivalója, aminek aligha örülnénk.
A magyar jégtörők útja tehát a Zimony feletti Duna-szakaszhoz vezetett. A legfrissebb értesülések szerint a Zalánkemén alatti szakaszon hat kilométeren át legalább húszcentis állójég fogadja őket, azután pedig torlaszok, és ki tudja, mi még. Ezt a jégképződményt is, akárcsak a dályait, kénytelenek felülről, a téves oldalról megközelíteni. A jéggel való csatározásoknak – bárki végzi is – azonban akkor sem lesz vége, amikor ezzel az akadállyal is megbirkóznak a jégtörők. Marad még a Vaskapu tározója. Nem a vízi erőmű közvetlen közeléről van szó, hanem a tőle sacc/kb. száz kilométerre levő Galambóci-tóról meg az azt követő szorosról. Ezen a helyen a több kilométer széles tó jege egy háromszáz méternél keskenyebb, erősen sodrott, torlaszveszélyes szorosba torkollik. Éppen ezért az egyetlen rendelkezésre álló hazai jégtörő, a Greben, a szoros alatti Brnjicán szokott ilyenkor ügyelni. Az Al-Dunán ugyanis szabálynak számít, hogy amint a jég elhagyja Galambócot, a veszély megszűnik. Ennek ellenére a múltban előfordult, hogy a Nagy-Kazán-szorosban alakult ki jégdugó, amelyet csak robbantásokkal tudtak felszámolni. Itt ugyanis a víztükör szélessége mindössze 170 méter.
Tekintettel arra, hogy a Duna mentén továbbra is kemény mínuszok uralkodnak, a negatív hőösszeg gyorsan felhalmozódik, ezért a további jégképződés sincs kizárva.
