Hóra várva

Magyar Lívia

2017. január 17., 18:19 >> 2017. január 17., 19:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Ha van valami a télben, amit nagyon várok, azon kívül, hogy elmúljon, akkor azt biztosan, hogy essen a hó, mert olyankor a hideget, a dideregtető szelet, a lefagyott lábujjakat, a csúszós utakat, a kopár táj szürke és szomorkás hangulatát is megbocsátom, és gyermeki örömmel figyelem a hópelyhek kavargását, a világ megtisztulását. Hiába tudom, hogy csupán egyszerű időjárási jelenségről van szó, amikor a vízpárát tartalmazó levegőben a 0 fok alatti hőmérsékleten jégrészecskék alakulnak ki és hókristályokká állnak össze, azaz hópelyhek képződnek, mégis olyan hangulatot varázsol körém, mely több, mint fizika és meteorológia. A hóban van valami földöntúli békesség és tisztaság, mely átitat, magával ragad, és újra felidézi bennem a puszta létezés örömét, és hiszem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

(Illusztráció)

Igaz, nem szeretem a telet, de minden évben nagyon várom a havat, és ilyenkor az sem érdekel, hogy hólapátolás, csúszós utak, aztán meg latyak lesz a vége, s amikor pénteken késő este kinézve az ablakon azt láttam, hogy szakad a hó, megdobbant a szívem. Végre! Az sem számított, hogy az egész család aludt, és már én is lefekvéshez készülődtem, nem tudtam ellenállni a fehérségnek, s ha csak pár percet is, de muszáj volt kimennem az udvarra, meghallgatni ezt a különleges csendet, melyet csak ilyenkor lehet hallani. Percekig csak néztem az utcai lámpák sárgás fénykörében kavargó hatalmas hópelyheket, s azt kívántam, essen még jó sokáig, legyen jó vastag hótakaró, hogy másnap életében először a fiunk is megtapasztalhassa a hó hidegét és puhaságát, hogy essünk-keljünk, nevessünk és hancúrozzunk a hóban, elszánkózzunk a nagyiékig, hógolyózzunk és hóembert építsünk a picurnak, akkor is, ha még túl kicsi hozzá.

S amíg belemerültem a hóesés szépségébe és a tervezgetésbe, azon gondolkodtam, milyen hóembert tudunk majd építeni a gyerkőcnek, lesz-e olyan szépséges, mint az, melyet az én apukám épített nekem még réges-rég, s amelyről mindig is azt gondoltam, a világ leglegebb hóembere. Nem emlékszem arra a napra, hiszen alig kétéves voltam akkor, de a fénykép őrzi az emlékét a nagy hónak és annak a bizonyos hóembernek, aki mellett piros szkafanderben vigyorogva ott állok én, mellettem a dédnagymamám, aki a kezemet fogja, és ott mosolyog fekete szövetkabátban, nyakában a hosszú fehér kötött sállal és a fején a fekete keménykalapban édesapám is, a hóembermester. S középen ott a gömbölyűségében tökéletes, csupa báj hóember, aki kezében seprűt tart, szemei mosolyognak, fején lábaskalap, nyakában pedig sál, nehogy megfázzon. Talán nem kívánkozott képeslapra, mégis valóságos volt, nekem készült, s ettől volt olyan különleges. Igaz, a döci fehér alak csupán a fényképről ismerős, de olyannyira kedves a szívemnek, mint ha valóban emlékeznék rá.

S ott a hópelyhek kavargásába merülve tudatosult bennem, hogy ez a feladat most ránk vár, rajtunk a sor, hogy valami hasonló élménnyel ajándékozzuk meg a család legifjabb tagját, aki talán ugyanúgy nem fog rá emlékezni, de majd egy fénykép elmesél neki mindent, amit tudnia kell, s hogy a következő telek és havak új értelmet nyernek azáltal, hogy immár ő is közöttünk van.

Habár biztos voltam benne, hogy a hó néhány napig megmarad, legnagyobb sajnálatomra másnapra már sem szánkózni, sem hóembert építeni nem lehetett, de mivel azt ígérik, a napokban lesz még hó, talán ezúttal nem maradnak el a sűrű hóesésben szőtt terveim sem, amikor a fiunkkal együtt örülünk majd a fehérbe öltözött világnak, s remélem, ugyanolyan csodaként éli meg a havat és a hóesést, mint én.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége