Az év vége felé alapvetően az a normális, ha az ember jól érzi magát. Nincs annál jobb érzés, ha a Jézuska teljesíteni tudja a gyerekek kívánságait, s végig nézhetjük, amint a lurkók türelmetlenül esnek neki a karácsonyfa alatti csomagoknak, nyugtázva azt, hogy abban az évben mégiscsak a jó tetteik voltak túlsúlyban, s a virgács csak amolyan figyelmeztetés volt az esztendő közben.
Aztán már gyorsan a szilveszterre gondolunk, arra az estére, amikor tudatosan engedjük meg a pezsgő buborékainak, hogy a fejünkbe szálljanak, mert ez az az este, amikor minden rosszat el kell felejteni, s csak arra összpontosítani, hogy vidáman csusszanjunk át az új esztendőbe, s legalább a jó kedvünk tartson ki – jövőre is.
Áldott napok ezek, amikor legtöbb helyen a család is együtt lehet, s látszólag semmi sem zavarhatja meg a jövőbe vetett hitünket, a reményt, hogy végre-valahára jobb lesz. Jól megtömjük a bendőnket, mert a jóllakottság érzete bőséget sugall, s legalább ezekben a pillanatokban nem gondolunk a szürke mindennapokra.
És akkor ez volt írásom ama része, amely ünnepi számunkhoz méltó, mert azért vannak némi szépséghibák is. Karácsonykor az, hogy halat kell beszerezni. Legjobb lenne vegyesen, mert a böjti halászlé úgy a legjobb, lehetőleg egy kis ikrával, tejjel. A bibi az egészben annyi, hogy ha felpucolva, filézve kapjuk meg a pontyot, harcsát, a gatyánk is rámegy, ha pedig egészben cipeljük haza a vergődő állatokat, a konyhát nagyjából újra is lehet meszelni a nyálkás pikkelyektől.
Ez a karácsony csavarja, de a szilveszternek is van egy. Zentán nevezetesen az, hogy a napokban boszniai felvásárlók jelentek meg a városban, s 200 dináros áron élősúlyban elvitték az egész malackészletünket. Kedvenc hentesem is értetlenkedett, mert előtte a termelők már karácsony után kínálták a portékájukat, most meg síri csend és hullaszag.
Nálam speciel gyomorgörcsök jelentkeztek, hiszen tavaly is kis híján malac nélkül maradtam. Mert ki a fene gondolta volna, hogy Hollandiában egyszerűen nem lehet szabad eladásban ilyen fajta finomságot venni? Balga módon azt gondoltam, hogy a keresztény világban mindenhol ez kerül az ünnepi asztalra, ám a tulipánok csak akkor dughatnak almát a kis röf-röf szájába, ha vidékre mennek, és egy tanyán vásárolják meg a négylábút. Agóniámnak egy ott élő horvát boltos vetett véget, aki a pultja mögött dugiban sütötte a malacokat, s hosszú jajveszékelésem után megszánt egy hátsó negyeddel. Jófajta holland sörrel sütöttem aztán meg a sonkácskát és bordácskát, nagy sikere is lett, mert a rotterdami társaság asztalára csak úgy került malac, hogy egy oda látogató turista túl keményfejű volt, és nem volt hajlandó ilyen sült nélkül köszönteni az új évet.
Na de mi lesz az idén? Életemben először arra szorulok-e, hogy üzletből vegyek malachúst? Tán csak nem! Kikunyerálok legalább egy felet valahol, de legjobb lenne a megszokott helyemen, ahol hentesem szépen kicsontozza a jószágot, s kívánság szerint hússal, vagy kolbászhússal tölti meg, esetleg mindkettővel, megfelelő fűszerek kíséretében.
Optimista vagyok! Ezért, mire ezeket a sorokat olvassák, remélhetőleg már a pék is elvégezte a dolgát, s az asztalomon hűl a ropogós bőrű tekercs. Kívánom ezt Önöknek is, meg boldog új esztendőt!
