2024. április 20., szombat

„Jó hangszer csak jó fából készülhet”

Nagykarácsony és kiskarácsony között – Vrábel János csókai népihangszer-készítővel munkáról, családról, magányról

Vrábel János népihangszer-készítőt, a népművészet mesterét az utóbbi időben leginkább a hangszerkészítés köti le, ugyanakkor találkozhatunk vele népművészeti témájú kiállításokon, egy-egy táborban, esetleg könyvbemutatón. Hol tekerőzik, hol dudál, hol a hangszerekről mesél, és teszi ezt oly módon, hogy a hallgató is kedvet kap a hangszertanuláshoz. Újabban méhészkedik is, sokat utazik, hiszen a fiai és unokái Magyarországon élnek, ha meg kikapcsolódásra vágyik, leginkább bútort készít.

Hogyan telnek mostanában a napjai?

– Főleg hangszerkészítéssel, rengeteg a megrendelésünk, leginkább tekerőkre. Mihály, a kisebbik fiam is ezzel foglalkozik már egy ideje, és együtt dolgozunk, ő Magyarországon, Sokorópátkán, én meg idehaza. Készíttettünk egy weboldalt, ahol feltüntettük, mivel foglalkozunk, és azon keresztül jönnek a megrendeléseink. A fiaim még a kilencvenes években tanulták meg mellettem a hangszerkészítés alapjait, így most ez egy olyan tudás a kezükben, melyet kamatoztatni tudnak. János, a nagyobbik fiam is ért hozzá, de ő inkább a néptáncoktatásban leli örömét. Győrben tanít, és annyi a munkája, hogy az minden idejét elveszi. Az általunk készített népi hangszerek közül a legnagyobb igény mostanság a tekerőkre van, az ugyanis egy olyan hangszer, mely nagyon sok népnél fellelhető, és az egész világon elterjedt. Így mi nemcsak magyar tekerőt készítünk, hanem reneszánsz meg barokk típusút is, valamint különböző népek tekerőit. Az elkészítésükben nem sok a különbség, minden tekerő alapja ugyanaz, csak kicsit más a formájuk, kicsit máshogy hangolják őket, de ezek részletkérdések. A magyar tekerő nagy, szinte akkora, mint egy cselló, a barokk típusú pedig sokkal kisebb, gyerekek is könnyebben játszanak rajta, ezért nagyon népszerű. Így nem is igazán Magyarországra dolgozunk, hanem külföldre, például Angliába. Azok a reneszánsz tekerők ott a padon Londonba mennek. A citerát is viszik az angolok, meg a dudát is, egy időben meg mindenki kobozt akart venni, de most a tekerőt keresik legtöbben. Az időm legnagyobb része tehát ezzel telik. Régebben én voltam a mester, a fiúk meg a culágerek, ők dolgoztak a kezem alá, mostanra meg fordult a kocka, én lettem a culáger, de így van ez jól.

Mi a jó hangszer titka? Mitől lesz jó egy tekerő?

– Az sem mindegy, hogyan csinálják, de a legfontosabb az alapanyag. Jó minőségű, száraz fa kell hozzá, fenyő, dió vagy körte. Egy bútornak teljesen mindegy, milyen fából készül, de jó hangú hangszer csak jó fából készülhet. Legutóbb Szlovákiából szereztünk be jó fenyőt, de itt Vajdaságban is találtam.

Méhészkedik is. Jut ideje arra is?

– Persze, azt is együtt csináljuk a fiúkkal. Mihály egy akácos kellős közepében vett telket és házat Sokorópátkán, a Bakony lankáin, és ott egy közel 500 családos méhállományt állítottunk be. Mindannyian kivesszük a részünk a munkából. Ha dolog van, én is ott vagyok, meg János is. Nekem egyébként itt Csókán is vannak méheim. Néhány éve vettem a falu szélén egy szép kis házat, és azt terveztem, hogy egy tájházat hozok ott létre, de aztán elálltam az ötlettől, és most ott tartom a méheket. A ház egyébként úgy lett az enyém, hogy a korábbi tulajdonos a háza előtt álló diófákat ki akarta szedetni, és nekem akarta eladni alapanyagnak, de mivel a házra sem volt szüksége, a fákkal együtt a házat is megvettem. Nagyon szép kis parasztház, gyönyörű tűzfallal, nyugodt helyen, nagyon tetszett nekem. Romos állapotban volt, de szépen rendbe hozattam, és most az udvarában tartom a méheket, bent meg a méhészkedéshez szükséges felszerelést.

Nem csak népihangszer-készítő, régebben a megszólaltatásukat is tanította. Van-e erre igény mostanság?

– Igény szerintem van rá, de már új rablói vannak a nyárnak. Szerencsére sok, nálam jóval fiatalabb hangszeroktató van a vidékünkön, ezeket a feladatokat inkább már ők végzik, és ez így van rendjén. Értenek hozzá, szeretik, lelkesek, ambiciózusak. A felkéréseket nem szoktam visszautasítani, de én már nem keresem ezeket a lehetőségeket. Néha elmegyek táborokba, szívesen tartok előadást, de nem ez ösztönöz. A hangszerkészítés meg a méhészkedés teljesen lefoglal, a maradék időmet pedig az unokáimnak szentelem, mert most már kettő is van, az ötéves Jánoska meg a három hónapos Annácska. Ha meg valamilyen kikapcsolódásra vágyom, akkor bútort készítek. Azt vallom, hogy az ember a ház körül mindent el tud végezni, így a bútorait is maga készíti. A legutóbbi munkám egy szuszék, amit cipősszekrény formában készítettem el, mert éppen arra volt szükségem. A szuszék egyébként egy olyan bútor, amit a lányok akkor kaptak, amikor férjhez mentek, és abba rakták a kelengyéjüket.

 Néhány éve elveszítette a feleségét. Hogyan éli meg a magányt?

– Ilyenkor, az ünnepek idején nagyon nehéz, de egyébként is hiányzik. Nem arról van szó, hogy nem tudom elfoglalni magam. Én reggeltől estig dolgozom, és nem unatkozom, de az unalom és a magány nem ugyanaz. A magány szörnyen rossz dolog, és ezért beleerőltetem magam a munkába. Nehéz, hogy a gyermekeim és az unokáim is távol vannak, ezért igyekszünk sűrűn jönni-menni. Tavaly karácsonykor mind itt voltak, itt karácsonyoztunk, idén meg nekem kellett volna mennem, de ebben a hidegben inkább itthon maradtam. Sokat vagyok magamban, mert a barátaim, akikkel igazán el tudtam beszélgetni, akikkel azonos volt az érdeklődési körünk és az értékrendünk, azok jórészt elhaltak.

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)