2021. július 25., vasárnap

A múló idő és a betűk állandósága

Látogatás a hetvenöt éves Csernik Attila műtermében – Hommage à Juhász Erzsébet – Murál készül a topolyai könyvtár falára

A Juhász Erzsébet falikép egy változata
A Juhász Erzsébet falikép egy változata

A 75 éves Csernik Attilát topolyai otthonában, betűházában kerestem fel, ahol még betűfák is vannak. A grafikusművész Kőfal utcai háza már első pillantásra egyértelművé teszi, hogy tulajdonosa a betűk bűvöletében él: festve, kivágva, kirakva hirdetik, s az elém igyekvő művész ruhája is jelzi, Csernik Attila kitart az évtizedekkel ezelőtt kialakított művészi hitvallása mellett. Avantgárd, body-art, vizuális költészet, amiről ismerjük őt.

Öt éve, vagy talán több is van már, hogy itt jártam, megállapítom, semmi sem változott, csupán a betűk száma gyarapodott, a puli szőre lett hosszabb, Csernik Attila azonban épp olyan határozott, ruganyos léptekkel, huncut, kedves mosollyal, „betűruhában” jön elém, invitál a sajátos műteremlakásba, ahol hatalmas fehér kartonszív és virág, betűgombolyagokkal körbefont, számára kedves arcképek, könyvobjektumok, valódi művészi rendetlenség, mégis valamiféle mindent összefogó kohézió, rend fogad. Szeretek itt lenni. A falról Nagyapáti Kukac Péter két festménye, egy Sáfrány-kép tekint le ránk, a mozaiktetejű kerek asztalkán lila krizantém, egy kukoricacsuhé angyalka és két kicsi, filcből készült, tűpárnaszerű piros szívecske…

A cserépkályhában pattog a tűz, kényelmes fotelokon foglalunk helyet. Vendéglátóm örömmel mutatja az olaszországi tárlat katalógusát, s újságolja, hogy október végén Milánóban járt, majd Zentán tartottak számára is tartalmas beszélgetést, aktív, sok munkával és örömmel járó évet zár.

Csernik Attila lelkesen mesél arról a horvát műgyűjtőről, aki időt, pénzt, energiát nem sajnálva hozta létre a tárlatot, amely december végéig látogatható az FM Centro per l’Arte Contemporanea épületének tíz csarnokában. A közönség több mint 120 művész 700 alkotását láthatja, amelyek az ötvenes évektől a berlini fal ledöntéséig keletkeztek, a BOSCH+BOSCH (1969–1976) csoport tagjainak, köztük Csernik Attilának, Ladik Katalinnak, Slavko Matkovićnak, Szalma Lászlónak a képeit is.

– Egy zágrábi műgyűjtő, Marinko Sudac a közép-európai és kelet-európai avantgárd alkotásokat gyűjti, az ő szervezésében jutottunk el a nagyszabású tárlatmegnyitóra. Nagy meglepetés volt számomra a komoly gyűjtemény, a több száz kiállított műtárgy. Az én munkáim talán hatvan százaléka nála található. Régen láttam én magam is ezeket a munkáimat, amelyek a hetvenes évek elején készültek. Jóleső érzés volt az ott tapasztalható érdeklődés. A képzőművészetre jellemző ez: évtizedek múlnak el, mire értékelik az embereket, az alkotásokat. A mostani tárlat, a megkülönböztetett figyelem a gyűjtő munkájának köszönhető. Ő már akkor becsülte ezeket az alkotásokat, és olyan gyűjteménye van, ami Európában is ritkaság. Megbecsült vendégek voltunk, ez valóban jóleső érzéssel tölt el. Bár elárulom, nem szeretek kiállítani, viszonylag kevés kiállításom volt, pláne önálló, nagy tehernek tartom, és általában kis visszhangja van egy-egy tárlatnak. Én jobban szeretem, ha egy munkám megjelenik valahol, újságban, plakáton, így több emberhez eljut. Viszont ebben az évben volt két olyan tárlatom, ahol rengeteg ember megfordult, élt a tárlat. Milánóban nagyon sok egyetemista érdeklődött a több csarnokot megtöltő, egy meghatározott időszakra jellemző művek iránt. A másik kiállításom pedig a zEtna Irodalmi Fesztiválon az alkotóházban volt, ahol a többi program is zajlott, élveztem nagyon azt is, Zentán megbecsülik a művészetet, ez számomra nem újdonság, hiszen Zentára járok harminc-negyven éve, a művésztelepi munkát, annak hangulatát is élvezem.

Készített számvetést, vagy nem tulajdonított nagy jelentőséget a 75. születésnapnak művészként, magánemberként?

– Régebben furcsán néztem, amikor láttam, hogy az emberek ünneplik a hetvenet, hetvenötöt, én ilyet soha nem csináltam, de eljutottam én is oda, hogy az ember ilyenkor már hátra (is) néz, elgondolkodik azon, hogy mit csinált meg, meg mit kellene még megcsinálni. Ilyen értelemben élem meg én is az időskort. Sok minden van, amit még szeretnék megcsinálni, de eszembe jut Szász Jóska barátom, aki mindig mondta, amikor ennyi idős volt, hogy „nekem erre már nincs időm”. Most már én is abba a korba értem, hogy nem akarom az időm pazarolni. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig pontosan tudom, hogy mit kellene csinálnom, de szelektálok. Érzem az idő múlását, és sok mindent szeretnék még megcsinálni.

A jövő év is tartogat egy jubileumot, Juhász Erzsébet hetvenéves lenne.

– A topolyai könyvtár falára készítek egy nagy munkát, ez már folyamatban van egy éve körülbelül, lassan alakul ki, ezeket a munkákat állítottam ki Zentán. A falra murál kerül, ennek a fázisaiból mutattam be néhányat. Most már a munka végén vagyok, 30-40 variáció van, nem lesz nehéz, vagy éppen nem lesz könnyű kiválasztani, hogy melyik realizálódjon áprilisra. A könyvtár falán már ott az alap, amire kerül majd az esténként megvilágítható falikép. Sokat dolgoztam rajta, remélem, hogy más is örömét leli majd benne.

A betűkhöz való viszonya változott-e az elmúlt években?

– Egészen fiatal korom óta lenyűgöztek a betűk, már kezdetben szerettem a képeimre szöveget is írni, kombinálni a kettőt. Hosszú történet, hogy hogyan lett domináns, majd egyedi a betű, de mondjuk közrejátszott az is, hogy kikerültem Kanadába, és Montrealban éltem két évet, ott az ember bátorságot kapott ahhoz, hogy merje vállalni önmagát. Azután az újvidéki Forumba, én úgy mondom, hogy a betűgyárba kerültem, ott dolgoztam, és a feleségem is irodalmár volt, mindez hozta magával, hogy én a betű felé fordultam teljesen. Kizártam a munkáimból minden mást. Vannak betűk, amelyek sokkal gyakrabban tűnnek fel, közelebb állnak hozzám, a habitusomhoz, a mentalitásomhoz: az o, a, e, t. A betűk vizuális értéke, amit felfedeztem magamnak. Lehet kép az is, ha csak egy betű van rajta, vagy betűk sora. Lehet, hogy vannak még művészek, akik így gondolkodnak, többen használták is a szöveget munkájuk során, de nem úgy, ahogyan én. Más indítékaim voltak, annyira okkupált engem, hogy nem is érdekelt más. Nem kötött az sem, hogy erre most hogyan reagál a néző, egy biztonságérzetet kaptam Amerikában, nem érdekelt, hogy ki mit mond, nekem ez így megfelelt, és én ezt vállaltam, vállalom.

A beszélgetés végén megtudtam még azt is, hogy a kívülről-belülről érkező impulzusok függvényében szándékozik majd tovább alkotni, nagyon várja a jövő év tavaszán a Juhász Erzsébet Könyvtár falára tervezett nagy méretű falikép megvalósulását, közben könyvobjektumokat készít, és a kertben szorgoskodik, a kivágásra ítélt fákat is gyűrött papírba, betűkbe csomagolja. Ennyit sohasem tudott foglalkozni önmagával, élvezi a nyugdíjas éveket, hiszen mindent úgy csinál, ahogyan neki megfelel.

– Élvezem az öregkort, hogy nincsenek mindennapi kötelezettségek, akadékoskodó főnökök – mondja végül, szintén mosolyogva.

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)