JEGYZETEK A KAROSSZÉKBŐL

Meg sem mozdultunk, mégis három országban éltünk

Árok Ferenc

2016. december 11., 10:03 >> 2016. december 11., 11:03

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Tudom, hogy furcsállják már a címet is, pedig még el sem kezdtem a felsorolást. De kérdezhetnék, hogy mennyire van ez hatással arra, amit úgy fogalmaznék meg: kezdek kiiratkozni. Hogy honnan? Hát nem egészen a fizikai életből – persze abból is, amikor „megérkezik a meghívó” –, hanem a Szóból! Rövidesen belépek a 86.-ba, s kezdek rapliskodni. A lányom szerint évtizedekkel ezelőtt kezdtem ezt. Egyetlen gyerekem, tehát szemet hunytam szemtelensége fölött. Visszamennék 86 évvel ezelőttre, amikor Piroska és Ferenc elhatározták, hogy lenne egy gyerekük… Lett egy Ferenc, majd egy Magdolna is. Ezt Kanizsán tették, mely abban az időben már nem az Osztrák–Magyar Monarchiában volt, ahol ők születtek, hanem a királyi Jugoszláviában. Kisiskolás voltam, amikor Magyarországhoz tartoztunk négy évig. Akkor aztán a föderatív Jugoszláviához csatoltak bennünket, melyből a végén Szerbia lett! YU-ban lettem elektrotechnikus, majd tornatanár, újságíró, edző… klubokban és a Távol-Keleten szövetségben is. Három ország „papírjaival” – ahogy édesapám mondta volt – utazhatok, ábécésorrend szerint: Ausztrália, Magyarország és Szerbia. S bármennyire is furán hangzik, ilyen a sorrend a nem egészen hófehér lelkemben.

Ne emeld a kezed a „tieidre”!

A hetvenes években – kétszer is megjártuk már akkor Ausztráliát – a jugoszláv labdarúgóedzők elnöke voltam, egyben a Novi Sad I. és II. ligás klub edzője, s mivel Vajdaság volt a soron, automatikusan kineveztek. Ez abban az időben így ment. Jugoszláviát képviseltem Londonban az Európai Labdarúgó-szövetség évi kongresszusán, de le kellett mondanom, mert Ausztrália, jobban mondva a Budapest harmadszorra is hívott! S mennem kellett, nemcsak azért, mert hihetetlen feltételeket kaptam, hanem azért is, mert a magyar csapat kiesett az első ligából. S ezt szinte személyes sértésnek vettem. Két évre szólt a szerződés, s mi 23 évig maradtunk… Nem csoda talán, hogy én „veszett ausztrál” lettem, vagyok. „Itthon” kitiltották az Éjrok nevet – így kezdték mondani ott kint az Árokot, míg be nem adtam nekik, hogy én ÁÁÁÁrok vagyok –, mert a koreai olimpiai játékokon Ausztrália válogatottja kiütötte Jugoszláviát.

Újvidéken – de nem csak itt – a labdajáték megtorpant. Ebben a városban annyira, hogy a Novi Sad, a sárga-kékek nem is léteznek. Valamikor ez a klub válogatottakat nevelt, verte a nagyokat, sőt nemcsak a nagyokat, hanem a válogatottat is! Például Romániát. Persze ez a válogatottnak edzőmérkőzés volt, de nekünk egy óriási élmény. Már az, hogy meghívtak éppen bennünket, a sárga-kékeket, hatalmas kitüntetés volt. Biztos voltam abban, hogy a Novi Sad játékosai mindenhol megállják a helyüket, nem is egyet küldtem Ausztráliába. Név szerint Baničević, Krgin, Živković, mindhárom kiválóan szerepelt, majd magam is megpróbáltam az egykori játékosaimat beépíteni a Budapestbe. Lőrinc nagy csalódás volt, Márton viszont „telitalálat”: szinte egymaga nyerte meg a nagy döntőt, három gólt lőtt. Mártonnal találkoztam tavaly, iskolája van, tanítja a srácokat gólt lőni. Ha jövőre (is) kimegyek, ha élek, mindenképpen, elmegyek megnézni, hogy az miként történik, ugyanis érdekes lesz meglesni, mit tud átadni tanulóinak abból, amit ő olyan kiválóan csinált.

Hugó majdnem mindenkit „magával vitt”

Rusevlyanin Hugó álmodta meg a Novi Sadot, ez kétségtelen… de az is, hogy én voltam az, aki az álmait megvalósította! Előttem, de utánam sem tudta „csapatait”, mármint az általa elképzelt 11-et bevinni az első osztályba! Három évig voltunk ott, mindaddig, míg a horvát–szerb politika nem erőszakolta ki, hogy Zágrábból két csapat legyen az első ligában. Ez, ha jól emlékszem, 1964-ben történt meg. Előtte egy nagyon nehéz „félidőben” 8 ponttal 14. volt a csapat, de mivel tavasszal harmadikként végzett, megmenekült a kieséstől. Itt szeretném elmondani, felfrissíteni a focibolondok emlékezetét, hogy milyen jó nevű játékosok viselték a kék-sárga mezt. Melyről mindenki azt hitte, hogy a brazilokat akartuk utánozni, közben csak arról volt szó, hogy kék alsónadrágjaink voltak, és a fehér mezeket a legkönnyebben sárgára tudtuk festeni. Volt egy periódus, amikor a szurkolók sem tudták a csapatban játszók neveit, de aztán MEGTANULTÁK, mert ez a gárda kezdte „mutogatni magát”, ha csak a bajnokság második felét vettük volna, akkor a legnagyobb meglepetésre a sárga-kékek harmadikak voltak 16 ponttal, annyival, mint a második Radnički, s csak kettővel szedtek össze kevesebbet, mint a bajnok Partizan! Kik is voltak ezek a játékosok? Dražić, Baničević, Tojagić, Vratnjan, Debeljački, Brzić, Drašković, Lemić, Klipa, Krgin, Lakčević, Belić, Rudić, Vlaski, Pirmajer.

S abban az időben bizony csak nagyon ritkán nem az a bizonyos tizenegy futott ki a pályára, melyet nemcsak a klubvezetőség tartott a legjobbnak, hanem a szurkolók is. Persze történtek abban az időben is meglehetősen furcsa dolgok… Nem egyszer írtam arról, hogy miképpen kellett „helyet csinálni” a Zagrebnek. Aztán elkezdődött a legjobbak elvándorlása. Elsőnek Kozlina ment a Hajdukba, majd Lemić a Željezničarba, Brzić a Vojvodinába, Pirmajer a Partizanba, Vratnjan és Stojanović a C. zvezdába, Krgint „elküldtem” Ausztráliába, éppen úgy Baničevićet is. Aztán 1980-ban ismét elmentem, harmadszor is, a világ végére – kétéves volt a szerződés, de ugye mondtam már, hogy 23 év lett belőle. A „kijelentkezésem” során elkerülhetetlen lesz a koalák országáról is írnom valamit…


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége