Az országok azért hozzák létre az árutartalékaikat, hogy szükség esetén interveniálhassanak a piacon, ha krónikus hiány mutatkozik a legfontosabb élelmiszerekből vagy stratégiai fontosságú nyersanyagokból. Ennek érekében a költségvetésből minden évben elkülönített eszközökkel a megfelelőnek ítélt időpontban, vagyis amikor a legolcsóbb a búza, kukorica, hús, üzemanyag…, feltöltik a raktáraikat, hogy a kellő pillanatban segítséget nyújtsanak az ellátásban. Ugyanebből a mennyiségből olykor kölcsön is adnak a szorult helyzetbe kerülő vállalatoknak, gyáraknak. Leginkább a távfűtő művek fordulnak hozzájuk kérelemmel, amikor nincs miből tüzelőanyagot vásárolniuk, az általuk üzemeltetett rendszernek pedig működnie kell.
Természetesen ez a feladata a Köztársasági Árutartalékok Igazgatóságának is. Amióta létrehozták, szinte nem múlik el esztendő, hogy kisebb-nagyobb mennyiséggel ne segítenék ki a rászorulókat, akik – annak rendje-módja szerint – írásos kötelezettséget vállalnak az igénybe vett mennyiség határidőre történő visszaszármaztatására.
Az árutartalékok jelenleg 16 milliárd dinár értékben követeli vissza kölcsönadott búzáját, kukoricáját és kőolaját, de félő, hogy ennek egy jelentős részét soha se látja viszont.
Nemrég ugyanis az állami számvevőszék ellenőrei megállapították, hogy az adósok kétharmadának szinte elméleti esélye sincs eleget tenni ez irányban vállalt kötelezettségének, mert csődeljárás folyik ellenük, zárolva van a bankszámlájuk, esetleg már fel is számolták őket. Mi több, az árutartalékok igazgatóságának nyilvántartásában olyan tételek is szerepelnek, amelyeket tizenhét évvel ezelőtt a NATO szétbombázott. Nem egészen érthető, hogy vajon eddig miért nem írták le követelésüket, hiszen eléggé egyértelmű, hogy nem a kölcsönkérő cégek hanyagságáról vagy rossz anyagi állapotáról, hanem úgynevezett vis majorról, azaz előre nem látható esemény következményeiről van szó.
Nem kétséges tehát, hogy több mint tízmilliárd dinár értékű áru gyakorlatilag elveszett.
Van azonban ebben az állami intézményben egyéb, kétségtelenül szubjektív fogyatékosság is, amiből akár esetleges visszaélésekre lehet következtetni. Az ellenőrök ugyanis megállapították, hogy több mint 18 milliárd dinár értékű raktárkészletről nyilvántartás sincsen. Az árutartalékok ugyanis a kölcsönkért áru összeírását éppen azokra a helyi raktárakra bízta, melyeknek a tulajdonosai kölcsönkérték a búzát, kukoricát. Vagyis az utóbbiak saját magukat kellene ellenőrizzék, ez azonban jogilag képtelenség. Nem csoda hát, hogy elvesznek a mennyiségek.
Nemrég arra is volt példa, hogy a gabona raktározásával megbízott vállalatok egyszerűen eladták az igazgatóság tulajdonában levő mennyiség nagyobb részét, de erről – természetesen – senkit sem tájékoztattak. A sok ezer tonna búza hiányát pedig úgy igyekeztek leplezni, hogy a silókban dupla raktáraljat alakítottak ki, vagyis a felületes szemlélőben azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy rendelkezésre áll a teljes mennyiség. Holott a hiányzó tonnákért kapott pénzt már régen elköltötték.
Az ellenőrök ugyan megállapították ezeket a negatív jelenségeket, de semmilyen megoldást nem javasoltak, hiszen nem ez a feladatuk. Annyi azonban bizonyos, hogy sem az illetékes minisztérium, sem pedig a kormány gyakorlatilag semmit nem tett ennek az elveszett „kölcsönkenyérnek” a pótlására. Ez a viszonyulás egy kicsit hasonlít a Rejtő-könyvekből ismert Piszkos Fred indolens viselkedésére, amikor elrulettezte az embermentő expedíció céljára kapott pénzt, s csupán egy hanyag vállrándítással közölte a társaival: „A pénz elveszett, és kész!”
A mi esetükben azonban a legalább tízmilliárd dinárt (ismét) az adófizető polgárok fogják megfizetni.
