Ho-ho-ho-hó!

Csík Mónika

2016. december 6., 16:23 >> 2016. december 6., 17:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Ugye megtisztította mindenki a lábbelijét, és kitette ma reggelre valami jól látható helyre? Egyesek szerint az ablakba kellene kitenni, bár nem teljesen világos, hogy miért épp oda, hisz a földszinten élőknek a cipőtolvajoktól lenne félnivalójuk, a magasabban lakóktól meg nem lenne szép, ha valóban elvárnák egy nyolcvanpluszosnak tűnő, télben-fagyban járó öregembertől, hogy emeletek között egyensúlyozzon, csúszós ablakpárkányokon tipegjen, óriási zsákjával bajmolódva, és közben a lakcímeket, a címzetteket és a kívánságokat se keverje össze. Tudom, tudom, a Mikulásnak még a kéményen át való közlekedés se kottyan meg, gyíkfürgeséggel préseli át magát (zsákostól!) a legkarcsúbb kürtőn is, megspórolva egy utat a kéményseprőknek… de mégis! Ilyen nyaktörő mutatványok egy apókától?!

Tegyük csak inkább a folyosóra azt a kisuvikszolt cipőt, csizmát, s bízzuk az öreg találékonyságára, hogy hogyan oldja meg zárt ajtón át a közlekedést. Ha ez annak idején a görög főistennek sikerült, biztosra veszem, hogy a hétpróbás lappföldinek is össze fog jönni. Okkal-móddal.

Ez a cipőberejtősdi egyébként viszonylag kényelmes találmány, gyerekkoromban ugyanis nem úszta meg a Mikulás ilyen egyszerűen az ajándékhozatalt. Nálunk bizony meg kellett jelennie a maga teljes valójában, meg kellett hallgatnia a neki tanult és elszavalt versikéket, és azt is, hogy hogyan tudunk imádkozni, csak ezután következhetett a csomagosztás. Face to face, azaz a címzettnek a kezébe.

(Fotó: Dávid Csilla)

Számtalan családi történet maradt fenn arról, hogy hogyan próbált megrendszabályozni bennünket, gyerekeket a Mikulás, engem például ő kísérelt meg leszoktatni a cumizásról, ugyanis a szüleim rábeszéltek, hogy kedvenc rózsaszínű cumimat ajándékozzam oda a Mikulásnak, hálából a szép ajándékokért. Meg is történt a csere, az öreg le is lécelt a pipámmal, de aligha érhetett el az utcasarokig, sírásra fogtam, hogy valahogyan szerezzék vissza tőle, megbántam az elhamarkodott döntést. Anyának utána kellett hát futnia, igaz, csak a kapuig, a Mikulás szerencsére még ott elveszítette a cumimat. Az öcsém a trehánysága és a szófogadatlansága miatt lakolt minden évben a Mikulástól, szintén vicces családi történetek maradtak fenn arról, hogyan próbálta mindezt a Mikulás egy-egy szépen faragott virgáccsal kompenzálni.

Az oktatói-nevelői „felvezetés” után természetesen a Mikulás is békülékenyebb hangulatba került, igaz, fenyítésként megemlítette, hogy jövőre is rajtunk tartja a szemét, és ha nem javulunk meg, legközelebb csak virgácsot kapunk, aztán lesz nemulass, majd jó szándékát bizonyítandó előkotorta zsákjából a nekünk szánt csomagokat.

Az ajándékoknak persze mindig örültünk, de nem azokon volt a lényeg. Hanem a várakozáson. Minden december ötödikén fogvacogva ébredtünk, és az egész napot valamiféle lázas izgalomban töltöttük, a sötétedésre és kutyaugatás hangjára várva. A Mikulás ugyanis Szent Miklós előtti este, és kizárólag sötétben érkezett, a szomszéd utca felől lehetett hallani csizmája dobogását és az eszeveszett kolompolást, amely a lépteit kísérte. Kapanyélre erősített juhkolomppal járt, és megállás nélkül rázta. Ráadásul kurjongatott és dobogott mellé. A fizimiskáját soha nem sikerült kivenni, csak annyit, hogy báránybőrből készült oroszsapka volt a fején, sállal tekerte körbe az állát és földig érő viharkabátot meg gumicsizmát viselt. Nem az a kimondottan hollywoodi dizájn, de faluhelyen ez a divat járta, és valahogy illett is a rozsdás kerékpárhoz, amelyre támaszkodva mindig érkezett, és amelynek csomagtartóján az ajándékos zsákot szállította. Egyszerre reszkettünk ettől a busószerű lénytől és rajongtunk is érte, ahogy a családban mindenki, kivéve talán a kutyákat, azokat napokig alig lehetett előcsalogatni mikulásjárás után, a vackukon kuporogva próbálták magukban feldolgozni az élményt meg a látványt: a nagyhangú, kolompoló, dobogó lappföldi magánszámát…

S lám, most, miközben írok és emlékezem, fülig ér a szám, és libabőrös lettem a régi mikulásvárások izgalmát felidézve. Mit nem adnék, ha újra hallanám azt a kolompot, és az ismerős kacajt: Ho-ho-ho-hó!, pedig jól tudom, láthatósági mellény nélkül ma már aligha kerékpározhatna el ide hozzám a messzi északról, és a rend éber őrei nyilván megszondáztatnák, a széles jókedve okát kutatva, miközben az utcákon botorkálna, a megfelelő címet keresve.

Új idők, új lakóhely, új szokások, a gyerekcipőmet régen kinőttem… de ezt a felnőttest, ezt az „öblös” bakancsot azért csak kipucoltam tegnap este (ahogy a legnagyobb hótaposómat minden évben) és kitettem a folyosóra, mert hát sose lehet tudni. Nem igaz? Ho-ho-ho-hó!


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége