Szocializmus, vagy halál – hangzik Fidel Castro egyik híres jelszava. A halál elkerülhetetlen, de mi lesz a szocializmussal vagy a kommunizmussal Kubában az után, hogy az ország legendás vezetője november 25-én elhunyt, és földi maradványait december 4-én végső nyugalomra helyezik?
Léphaft Pál karikatúrája
Sokan szeretnék tudni a választ, ám egy ideig még a legkíváncsiabbaknak is várniuk kell. Senki nem tudja, meddig. A rendszer mindenesetre tartja magát, jóllehet betegsége miatt Fidel 2006-ban ideiglenesen, majd két évvel később formálisan is átadta a hatalmát az öccsének. A 85 éves örökös, Raúl Castro pedig nem sietett a politikai berendezkedés megváltoztatásával. Sőt már tíz éve üzemelteti a Fidel-féle szocializmust, illetve a szovjet típusú kommunizmust.
Minden arra utal, hogy egyelőre ez így is marad. Ha Kuba túlélte a Szovjetuniót, valószínűleg Fidel halála után sem lehet az országban gyors és radikális változásokra, átalakulásra, mélyreható politikai reformokra számítani.
Erre Raúl már többször utalt. Nyilatkozataiban pedig rendszerint hitet tett az egypártrendszer mellett. Ebből akár arra is lehetne következtetni, hogy Kubában továbbra is igyekeznek ellehetetleníteni az ellenzéket, a másként gondolkodókat, szabad választások sem lesznek, sajtószabadságról pedig legfeljebb álmodni lehet.
Az irányítás valószínűleg még a kommunisták kezében marad, akik alighanem apróbb változtatásokkal igyekeznek kedvében járni a népnek. A hazájában forradalomnak nevezett 1959-es kommunista hatalomátvétel évfordulóján két éve elmondott beszédében azt üzente, hogy a legfelsőbb politikai vezetés ötévenként frissíti a forradalmi programot, hogy az képes legyen kezelni a lakosság valós problémáit, kiküszöbölni a hibákat, és hogy összhangban legyen a társadalmi fejlődéssel.
Bár politikai engedményekről azóta sem tett említést, a gazdaságban már több változtatást hajtott végre. Nem mélyreható átalakításokra kell gondolni, hanem inkább engedményekre, esetleg egy olyan kísérletre, amely szigorú állami felügyelettel zajlik.
A lakosságnak is tett gesztusokat, amelyek kedvező fogadtatásra találtak.
A kubaiaknak már a Fidel-érában biztosították az ingyenes oktatást és a (szintén magas színvonalú) egészségügyi ellátást, amit nemcsak Latin-Amerika országai irigyelhetnének meg, hanem más államok is. Az elmúlt években a vezetés több újítást is bevezetett.
Például olyan utazási törvényt fogadott el, amelynek értelmében 2013 óta a kubai állampolgárok szabadon utazhatnak külföldre. (Korábban csak a kiváltságosok hagyhatták el legálisan Kubát.)
Ugyanez a helyzet az új gépjárművek beszerzésével is, ez 2014 óta szintén lehetséges, 55 év tiltás után. Egy új Peugeot 206-osért azonban az átlag kubainak 360 évet kellene dolgoznia, ha a havi fizetéséből szeretné megvenni az autót. A lakosság óriási többségének azonban használt személygépkocsira sem futja, hiszen a havi átlagfizetés húsz dollár.
Raúl intézkedései miatt Kuba ugyanakkor arra kényszerül, hogy fokozatosan kitárja kapuit a külföldi befektetők és áruk előtt, a hazai piacon pedig egyre nagyobb teret adjon a magán-, illetve a kisvállalkozásoknak. Tevékenységét az óvatos reformok jellemzik, amelyek részben hasonlítanak a Kínában több mint húsz éve megkezdett, akkor csigalassúnak és rendkívül óvatosnak ítélt változásokra.
Nem tudni, hogy a kubai csiga felgyorsul-e, vagy még évekig tartja a jelenlegi ütemet. Az viszont valószínűsíthető, hogy Fidel halála után a szigetország még inkább szembesül azokkal a kihívásokkal, amelyeken 1990 körül a kelet-európai volt kommunista országok is keresztülmentek. Jelenleg úgy tűnik, hogy a hatalom nem hajlik a jelentősebb politikai átalakításokra, a gazdasági struktúra teljes megváltoztatása is kérdéses (még).
Kína vagy épp Vietnam példája talán vonzó Havanna számára, amely azonban eddig csak engedményeket tett a hazai gazdaság területén, de látványos nyitásra nem szánta rá magát. Erre a külpolitikában került sor azzal, hogy az utóbbi két évben rendezte kapcsolatait a korábban főellenségnek tartott Egyesült Államokkal, amely a jövőben jelentős mértékben befolyásolhatja Kuba életének alakulását.
A kubai reformoknak van egy másik, kevésbé látványos, de talán sokat ígérő eleme is, amelyet Raúl mutatott be öt éve. Ennek lényege: a kommunista párt vezetői és a kormány tagjai számára korlátozni kell az adott tisztségben eltölthető hivatali időt. A legfeljebb kétszer ötéves mandátum a parlamenti képviselőkre és a helyi önkormányzatok tagjaira is vonatkozik.
Ha Raúl komolyan veszi a szabályt (márpedig ezt ígérte), akkor 2018-ban búcsút int az elnöki hivatalnak, s átadja a helyét valamelyik fiatalabb politikusnak, talán az 56 éves Miguel Díaz-Canel első alelnöknek. A kommunista párt élén azonban maradna, még három évig.
A koncepció kísértetiesen hasonlít a kínai modellre, amelyet a pekingi kommunista elit lassan 25 éve sikerrel alkalmaz. A hatalmi csúcspozíciók időközönkénti átadása a fiatalabbaknak eddig jól működött Kínában: a cserékkel sikerült fenntartani a változás érzetét a lakossággal, miközben a kijelölt (gazdaság)politikát új és lendületesebb erők igyekeznek megvalósítani.
