Kormánya és saját politikai jövőjét tette fel a jövő vasárnapi referendumra Matteo Renzi olasz kormányfő, amikor kilátásba helyezte lemondását, ha kedvezőtlen eredménnyel zárul számára az alkotmány reformjáról szóló szavazás.
Léphaft Pál karikatúrája
Tavasszal a parlament már támogatásáról biztosította a kilátásba helyezett változtatásokat, de nem az elvárt kétharmados többséggel. Ezért a lakosságnak is véleményt kell nyilvánítania.
A kormányfő alighanem megbánta már a lemondásra vonatkozó elhamarkodott ígéretét. Állítólag csendben vissza is vonta. Nyilván azért, mert meg akarja tartani a hatalmát még akkor is, ha a referendumon elutasítják az alkotmánymódosítást. Mindazonáltal továbbra is tartja magát a hír és a közvélekedés, hogy ebben az esetben mégis távozik.
A népszavazás sikertelensége (a miniszterelnök szempontjából) nagyon is valószínű, legalábbis a közvélemény-kutatások erre utalnak. Meg arra, hogy állásfoglalásukkal a szavazók valójában a kormány eddigi munkáját akarják értékelni.
Renzi ezért egyre erőteljesebben sulykolja a lakosságnak, hogy csak az alkotmány „kijavításáról” van szó. Ez pedig egyik kulcsfontosságú része annak a politikaireform-csomagnak, amelyet 2014-es hatalomra kerülése után mutatott be.
Az alkotmánymódosítás fő célja a kétkamarás parlament összetételének megváltoztatása. Elsősorban a felsőház (szenátus) törvényhozási hatáskörének megszüntetése és a 315 szenátor számának százra csökkentése. Renzi a vétójogától is megfosztaná a szenátust, és választott testületi jellegét is megszüntetné; így félig-meddig egykamarássá tenné a törvényhozást.
Ha a referendumon az igen voksok győznek, a 2018-ban esedékes parlamenti választáson az olaszok közvetlenül már csak az alsóház (képviselőház) 630 tagjáról döntenének.
A javasolt változtatással sokan nem értenek egyet. Az elutasítók attól tartanak, hogy az intézkedéssel a kormány túlhatalomhoz jutna, miközben kérdésessé válna a szenátus szavahihetősége, mivel a testületbe csak kinevezettek kerülnének.
A parlament mindkét háza már hetven éve egyenlő hatalommal rendelkezik. Ennek megfelelően a szenátus is megvonhatja a bizalmat a kormánytól és törvényeket vétózhat meg. Ezt a jogát érvényesítve mindegyik kormány életét meg is keserítette, ráadásul lassította a jogalkotási folyamatot, rengeteg bonyodalmat okozva ezzel az egész országban.
A II. világháború óta nem volt olyan olasz kormány, amely kitöltötte volna a mandátumát. Részben azért, mert a szenátus keresztülhúzta a számításait. A jelenlegi kormány már a 63., amely 1946 óta megpróbálja vezetni Olaszországot, Renzi pedig a 27. miniszterelnök.
Renzi azzal érvel, hogy a szenátus hatalmának megnyirbálása hozzájárul a teljes intézményi rendszer stabilitásához, nagymértékben javítja az állam működőképességét és véget vet a belpolitikára évtizedek óta jellemző állandó bizonytalanságnak, kiszámíthatatlanságnak.
Ha sikerülne módosítani az alkotmányt, a jövőben egyedül a képviselőház dönthetne a miniszterelnök személyéről. A szenátus csak kivételes esetekben szólhatna bele az érdemi munkába, vagyis nem akadékoskodhatna tovább.
A jogalkotás megkönnyítése mellett az alkotmánymódosítás (illetve a parlamenti reform) másik nyomós oka a pénz. A szenátorok és az alsóházi képviselők ugyanis túl sokba kerülnek: európai uniós összehasonlításban is irigylésre méltó fizetéseket vágnak zsebre.
Rómának azonban egyéb problémákat is sürgősen orvosolnia kellene. Mindenekelőtt az évek óta recesszióban vergődő, és a versenyképességben jelentősen lemaradó gazdaságban, amely a harmadik legnagyobb az euróövezetben.
A munkaerőpiacon és a bankrendszerben is komoly bajok vannak, az államadósság pedig óriási (csaknem 2200 milliárd euró), Görögország után a második legmagasabb az EU-ban.
Szakértők szerint az olasz gazdaság azért került ilyen nehéz helyzetbe, mert nem esett át a szükséges szerkezeti reformokon.
Az állami beavatkozás és a változtatások ezért elkerülhetetlenné váltak. Az alkotmány módosításával, illetve a parlament átalakításával a kormány könnyebben szerezhetne ehhez támogatást a honatyáktól, hiszen a szenátus már nem hiúsíthatna meg semmilyen kezdeményezést, törvényt és kormányzati manővert.
A külföldön élő olaszok már a múlt szombattól leadhatják szavazatukat. Azóta viszont nem szabad ismertetni közvélemény-kutatási eredményeket.
Az utolsó felmérések a Renzi-terv bukását jelzik. Sokan ezért a népszavazást az EU jelenlegi legnagyobb kockázatának tartják. Ha ugyanis a miniszterelnök javaslata megbukik, és ő lemond, előrehozott választást kell tartani. A voksolást pedig a populista, euroszkeptikus erők nyerhetik meg, s akkor akár kormányra is kerülhetnek. Mindez a Róma és Brüsszel közti viszony elmérgesedéséhez és az eddigi olasz reformok megakadásához vezethet.
A kormányfő jelenleg annyit tehet, hogy gőzerővel kampányol az utolsó pillanatig. Meg bízik a sikeres befejezésben, mert a felmérések pontatlanok is lehetnek, amint azt az EU-tagságról júniusban tartott brit referendum vagy a minapi amerikai elnökválasztás is bizonyítja. Renzi alighanem abban reménykedik, hogy ezúttal hazájában tévedtek a közvélemény-kutatók.
