Dr. Somogyi Sándor agrármérnök, a közgazdasági és mezőgazdasági tudományok doktora, nyugalmazott egyetemi tanár és emeritus professzor a héten vehette át Magyarország legrangosabb állami kitüntetését, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, melyet hosszú és eredményes pályafutásával érdemelt ki. Mint a kitüntetés átvételekor kijelentette, sosem a díjakért, hanem elhivatottságból dolgozott, azonban a családja támogatása nélkül nem érhetett volna el ekkora sikereket.
Dr. Somogyi Sándor (Molnár Edvárd felvétele)
Dr. Somogyi Sándor elsősorban az agrárökonómia, valamint a szervezés- és döntéselmélet területén dolgozott, de az elmúlt évtizedekben több mint hatszáz publikációja jelent meg, köztük harminc könyv és több mint tíz tankönyv, ötvennél is több projektumban, valamint számos hazai és nemzetközi konferencia megszervezésében vett részt szervezőként és előadóként. Tagja több vajdasági, magyarországi és nemzetközi egyesületnek és több folyóirat szerkesztőségének. Dolgozott Zambiában szakértőként, és számos középiskolában, valamint egyetemi karon tanított professzorként.
– Napszámos családból származom, és falusi gyerekként valahogy magától értetődő volt, hogy a mezőgazdaság területén folytatom a tanulmányaimat, hiszen ebben otthon voltam és érdekelt a téma. A gimnáziumba nem vettek fel, ezért a mezőgazdasági technikumba iratkoztam. A zobnaticai méntelepen voltam gyakornok, majd Topolyán kezdtem dolgozni, s ez a gyakorlat később az egyetemen nagyon hasznosnak bizonyult. Az első generációba tartoztam a Mezőgazdasági Karon, ahol a gimnáziumba járó diákok jobb alapképzettséggel rendelkeztek, viszont mi a szakmáról tudunk többet. Mielőtt diplomáztam volna, már elkezdtem dolgozni az akkori Kossuth Termelő Parasztszövetkezetben, a katonaság után pedig szülőfalumban dolgoztam egy ideig a községházán, mint gazdasági osztályvezető. Ezt követően Topolyán a Mezőgazdasági Középiskolában lettem gyakorlatvezető és tanár, ahol igazgatóhelyettessé, végül igazgatóvá neveztek ki.
Somogyi professzor tudatosan választotta az agrárökonómia területét, ugyanis amikor gyakorló mérnök volt, az egyik évben nagyon jó terméshozamokat értek el, azonban a gazdasági eredmények gyengék voltak. Ez sarkallta arra, hogy behatóbban kezdjen foglalkozni a témával, azonban hiába jutott el matematikai módszerekkel az optimálishoz közeli eredményekig, rájött, a döntéshozók ezt nem akarják elfogadni, ezért a döntéshozatal kutatásában mélyedt el a miérteket kutatva. Mint mondja, sok gyakorlati tapasztalatra is szert tett, s egyre inkább elmélyedt a szervezéstudományban is, s úgy érzi, végül nagyon sokrétű agrárközgazdásszá vált, aki nagyon sok normatív eszközzel, tudományos módszerekkel is tud dolgozni, de van affinitása a mindennapi élethez is.
– A tanári karrierem második felében már tiszteletdíjas tanársegéd voltam a szabadkai Közgazdasági Karon az agrárökonómiai szakon, s ekkor szereztem meg a magiszteri fokozatot az operációkutatás területén. A pályámat mindenképpen meghatározta a tanítás, habár nem volt pedagógiai előképzettségem. Szerettem volna pedagógiai tanulmányokat is folytatni, de annyi feladatom volt, s annyi projektumban vettem részt, hogy erre már nem jutott időm. Nagyon szigorú tanár voltam, de próbáltam konzekvens, mindenkivel szemben egyforma, nagyon igazságos és megértő lenni. Az egyik diákom egy Szentgyörgyi Albert-idézettel gratulált nekem a kitüntetés kapcsán: „Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát és megtalálja azt a munkát, amit szeretni fog.” Azt hiszem, ez rólam is mindent elmond. A tanári pályám során nincs olyan dolog, amit a legnagyobb eredményként tartanék számon, nem is törekedtem rá, szerintem egy tanárnak nem is az a dolga, hogy kineveljen három-négy hatalmas tehetséget és azokkal villogjon. Nekem az volt a lényeg, hogy minden diákomból minél jobb szakembert és minél jobb embert faragjak. Igyekeztem emberként is hatni a diákjaimra, de hagytam mindenkit kibontakozni, hiszen a saját gyermekeim is csodálatos emberekké lettek, akikre végtelenül büszke vagyok, de ez azért történt így, mert nem neveltem, hanem csak nem rontottam el őket – fogalmazott a professzor.
Dr. Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja adta át az állami kitüntetést a professzornak (Molnár Edvárd felvétele)
Habár folyamatosan rengeteg dologgal foglalkozott, a munka sohasem volt teher a számára, és soha nem is tudott pihenni, kevesebbet vállalni. A napjai sokszor estébe nyúlóan munkával teltek, de a családja mindig támogatta, segítette, így a feladatainak szentelhette magát anélkül, hogy attól kellett volna félnie, hogy az a családi életére negatívan hatott volna. Mint megjegyezte, inkább a felesége érdemelné azt a figyelmet, melyet ő kap, hiszen neki cseppet sem volt könnyű élete, de ennek ellenére a mai napig nagyon összetart a család, mely mindig erőt adott neki és előre lendítette a pályáján, s mindig is ez volt számára a legfontosabb.
– Még mindig nem pihenek, bár most már a nemzetközi egyesületek tagsága passzívvá vált, az európai- és világkongresszusok fárasztóak számomra, de korábban nagyon hasznos tapasztalatokra tettem szert ezeken a konferenciákon, és rengeteget tudtam belőle hasznosítani Vajdaságban. A Prosperitati Alapítvány életre hívásában magam is részt vettem, de szeretném hangsúlyozni, hogy dr. Nagy Imrének, mint a projektum vezetőjének, és minden egyes fiatalnak, aki ebbe bekapcsolódott, milyen fontos szerepe volt. Úgy vélem, az alapítvány, ha nem is old meg minden gondot, de az ötven milliárd forint biztosan segít majd abban, hogy a vajdasági magyarság gazdaságilag megerősödjön, s ahová jut pénz, oda később újabb összegek érkeznek, sőt Szerbia is jól jár vele. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, hiszen Trianon óta innen csak viszik a pénzt, de most először mi kaptunk pénzt, s nem érdekelnek a politikai felhangok, mert ez egy jó dolog, s nagyon ügyelünk arra, hogy ne legyen simlizés, és a pénz oda kerüljön, ahová kell. Szerintem a következő fázis lesz igazán izgalmas és fontos, amikor ki kell alakulniuk az integrátoroknak, és meg kell indulnia egy vertikális integrációnak, vagyis, hogy összefogják a termelőket, s például gépkörök és csoportosulások alakuljanak ki, s hogy a nagykereskedők ne tudják őket kihasználni.
Mint mondta, soha nem a sikerért dolgozott, hanem mindig a feladat, a munkatársak és a fiatalok érdekelték, de talán a legnagyobb eredménye az, hogy tanári pályája során hat doktort felnevelt, miközben a legtöbb egyetemi tanár keze alól egy vagy két doktor kerül ki. Sikerként könyveli el, hogy emeritus professzornak ajánlották a munkatársai, hogy megkapta a Wekerle Sándor Közgazdasági Életműdíjat és most a Lovagkeresztet, melynek mindegyike jó érzéssel töltötte el, hogy ilyen módon is értékelik a munkáját, mégis mindegyik csupán egy-egy állomása az életének, megy tovább és a nyugdíjas évek sem pihenéssel telnek, dolgozik, szerkeszt, előadást tart, s nemrég fejezték be egyik munkatársával egy korábban kiadott tankönyvük javított változatát. Bevallása szerint semmit sem bán és semmit nem is csinálna másként, de csak azért, mert ezen sosem gondolkodott. Biztosan lehetett volna többet tenni, jobban csinálni – mondta, de mégis több volt az, amit jól csinált, mint rosszul, és továbbra is csak előre tekint, s ameddig erejéből futja, dolgozik saját örömére, a fiatalokért és a közösségért.
