2024. március 29., péntek

Nosztalgiák és félelmek

Nosztalgiából, aggodalomból és félelemből állt össze az az érzés, amellyel Európa fogadta Donald Trump győzelmét az amerikai elnökválasztáson. Mert azt nem tudjuk, hogyan alakulnak a dolgok a továbbiakban, azt sem tudjuk, végül milyen elnök lesz Trump, és győzelme milyen következményekkel jár. (Az USA-nak már volt egy ripacs elnöke, de belőle az egyik legnagyobb elnök lett – ez volt Ronald Reagan.) Azt azonban tudjuk, mi történt. Volt egy hosszú választási kampány, amelyet a New York Daily News így minősített: „ez volt a legrosszabb, legálságosabb és legszégyenteljesebb idény az amerikai történelemben”. Majd jött a választás, amelyet a francia Liberation címben „antidemokratikusnak” minősített. Mert ki látott olyan választást, amelyen az nyer, aki kevesebb szavazatot kapott? És utána jött még valami, ami eddig elképzelhetetlen volt az Egyesült Államokban. Abban az államban, amelyben a Legfelsőbb Bíróság egyszer már leállította a szavazatok újraszámlálását, mert még az elnök személye sem olyan fontos, hogy kérdésessé szabadna tenni a demokratikus intézmények tekintélyét, heves tüntetések robbantak ki „Nem az én elnököm” jelszóval, hogy az USA azokra az államokra kezdjen hasonlítani, amelyekben a tömegek végletes megoszlása miatt minden választás polgárháborús hangulatot idéz elő.
Ezt a sok történést a világ többi része aránylag egyértelmű hozzáállással fogadta. Latin-Amerika aggodalommal, hisz Trump feléjük csak fenyegetőzött. (A mexikóiknak minden okuk megvan az aggodalomra, amit jelzett, hogy mindjárt a választási eredmény közzétételekor 12 százalékkal zuhant pesójuk árfolyama.) Az sem meglepő, hogy a világ nem magában a választási eredményben látta az első számú hírt. (Az ausztráliai The Age számára nem a megválasztás volt az első számú hír, hanem első oldalán vezető helyen a kirobbant tüntetések hírét és képét hozta. A japán Asahi Shimbun számára az eredménnyel keltett bizonytalanság volt az első számú hír, hisz a tokiói tőzsdén is 5,36 százalékkal esett a részvények árfolyama.)
Az első reagálás Európában is az aggodalom volt, amit az eredményről szóló tudósítások címe is mutatott. (A belga La Libre: „Trump megválasztása nyugtalanságot keltett az egész világban”. A brit The Guardian: „Trump győzelme sötét napja a világnak”. A spanyol El Pais: „Trump bizonytalanságot hoz a világgazdaságban és -kereskedelemben”) A reagálás mégis árnyaltabb volt. Elsősorban érződött valami abból a nosztalgiából, amely az USA-ban az egyik legfontosabb hatóereje volt Trump győzelmének.
Trumpnak már a választási jelszava ilyen nosztalgiáról tanúskodott: Make America Great Again. (Tegyük Amerikát ismét naggyá.) A tömegek ugyan azon Amerika iránt éreztek nosztalgiát, amelyben minden nemzedék jobban élt, mint az előző, a munkahelyek nem voltak ilyen bizonytalanok és nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki a szegények közé csúszhat. De ezt az Amerikát is magába foglalta az a nosztalgia, amelyet Trump lovagolt meg. A nosztalgiát egy Amerika után, amely a világ ura volt és a Szovjetunióval együtt teljhatalmúan intézte a világ ügyeit. Egy Amerika után, amely nem mutatja tehetetlenségének mind több jelét.
Ez a nosztalgia Európában a nemzetállamok korát sírja vissza. Azt a korszakot, amikor ezek az államok nem voltak kitéve Brüsszel és a Világbank kénye-kedvének, hanem kedvükre acsarkodhattak egymásra, ha éppen úgy adódott, még háborúzhattak is egymás ellen. Azt a korszakot, amelyben a globalizálódás nem szolgáltatta ki őket ennyire távolban lejátszódó események hatásának, amelyben nem volt annyi nemzetközi szabály, rendelkezés, konvenció, amely megköti kezüket. És ez a nosztalgia már egybeolvadhat minden jobboldali vagy más színezetű hatalomvággyal. Mert ha Trump győzhetett ilyen lármával, semmit sem tisztelő kampánnyal, pusztán a nemzet nagyságának és egy boldogabb világnak a visszasírásával, akkor hasonló taktikával biztosítva van az ő győzelmük is. (A szélsőjobboldali francia Marine Le Pen már elkönyvelte, hogy jövőre megnyeri a francia elnökválasztást.)
A legmeglepőbb ebben, hogy a különböző érzelmeknek és céloknak ez a gubanca egybeolvadhat az oroszbarátsággal. A Trump győzelmét ünneplők között leghangosabbak azok, akik annak örülnek, hogy meg akarja változtatni a viszonyt Oroszországgal és meg akar egyezni Putyinnal. Azt még könnyebben megérthetnénk, hogy van egy szláv szolidaritás, amely a mi térségünket arra bírta, hogy Trumpnak szurkoljon. (A Blic közölte, hogy Szerbiában a megkérdezettek 93 százaléka volt Trump mellett, Macedóniában 89, Horvátországban 79, Boszniában 76, még Szlovéniában is 75 százaléka gondolkodott hasonlóan.) Azt azonban már nem egészen értjük, honnan ez a nagy oroszbarátság az európai jobboldal számos képviselőjénél.
Éppen az Oroszországgal való viszony ilyen elképzelése az, ami aggodalomba ejti, sőt megrémiszti Európa másik részét. Elsősorban azokat az országokat, amelyekben az ismét éledező nacionalizmus éltető elemét, a „mások” elleni ágálást az orosz veszedelemmel való ijesztgetésben találták meg, és amelyek támogatottságukat e veszedelem elleni harccal akarták növelni. Mert nyilvánvaló túlzás azzal rémítgetni, hogy Kelet-Európa ismét orosz befolyás alá kerül. A lengyel Gazeta Wyborcza azonban leírhatta: „Trump győzelme a legrosszabb hír az iraki háború óta, a legrosszabb lehet Jalta óta”. Mert mi tudjuk: Jaltán az érdekövezeteket osztották el.