A vadászkörökben keringő örök kérdés, apróvad- vagy nagyvadvadász e valaki. Ugyanis nemigen akad nimród széles e országban, aki kizárólag egy fajta vadászatra szakosította volna magát. Mindenki úgy kezdte pályafutását, hogy előbb valamelyik apróvadra vadászott, majd később tért át az őzre, a disznóra és végül a szarvasra. Az afrikai, az ázsiai vagy más egzotikus tájakon vadászókról itt nem szólunk, ők ugyanis egy külön témakört képeznek, amellyel külön kell foglalkozni.
Hogy nagyvad vagy apróvad vadásznak tartja magát valaki, az attól függ, mire van alkalma gyakrabban felemelni fegyverét, azaz milyen vadászatra van lehetősége. Vannak emberek, akik anyagi hátterüknek hála megtehetik, és szinte csak nagyvadra vadásznak. Azért nem kizárólag, mert ha igazi vadászvér csörgedezik ereikben, kedvet kapnak, hogy olykor részt vegyenek egy-egy fácánhajtáson vagy nyúlstráfon. A nagy többség azonban nincs ilyen helyzetben, ezért sok kiváló vadászember van, aki fennen hangoztatja, hogy őt nem érdekli a nagyvad, nem is kíván fegyvert fogni őzre, disznóra, szarvasra, csak legyen elég fácán meg nyúl a területen. Ez az álláspont sok vadásznál a kényszerítő anyagi körülmények hatására alakult ki, bár biztosan akad köztük olyan is, aki ezt komolyan gondolja.
A nagyvadvadászok körében kering az a nézet, mely szerint az apróvad vadászata nem elég dinamikus, nem kell hozzá más, mint megfelelően begyakorolt mozdulatsor, egy kis rutin, kellő minőségű fegyver és lőszer, és máris az illető halomra lődözheti a fácánt meg a nyulat. Ez részben igaz, különösen ott, ahol hajtják a fácánt, vagy ahol dobozból eregetik ki a lővonal előtt. Ezzel szemben – szerintük – a nagyvad vadászata dinamikus. Más-más helyzetben komoly gyakorlatot, tudást és ügyességet igénylő művelet. A számtalan akadály, a pillanatról pillanatra változó nehézségek sikeres leküzdése után, pontként az i-re, jöhet csak a lövés. És valahol ez is igaz. De csak akkor, ha az illető a cserkelő vadászatot űzi, és nem kényelmes terepjáró platójáról adja le a lövést.
Manapság mindinkább divatossá válik az úgynevezett távlövészet, amikor a modern technika minden vívmányának felhasználásával több száz méterről teríti le a vadat az illető. Ez is vadászat. Csakhogy ebben a műfajban a nagyvadvadászok érvelése már nem állja meg a helyét. Ugyanis a távolságmérővel, elevációbeállítóval, hőkamerával, szélsebességmérővel és még ki tudja milyen kütyüvel ellátott fegyverrel az ember feladata, tudása és ügyessége az elsütőbillentyű elhúzására korlátozódik, minden mást a műszaki megoldások végeznek el helyette. Ha képzeletben tovább ragozzuk a témát, lassan eljutunk oda, hogy az ilyen felszereléssel ellátott fegyver birtokosa nem is kell hogy jelen legyen: elküldi a puskát, és az elejti, kizsigereli, és ha olyan az utasítás, akár meg is főzi a vadat.
De ez már nem vadászat. Persze a leírtaknak csak a fele igaz, a többi csak tudományos fantasztikum. Egyelőre. De ahogy a technika fejlődik, félő, nincs messze az a pillanat, amikor a megfelelő anyagi háttérrel rendelkező egyének ezt fogják vadászatnak tartani.
