2024. április 25., csütörtök

Szívtörténet

Jövőre lesz ötven éve annak, hogy egy dél-afrikai sebész, Christiaan Barnard elvégezte az első sikeres szívtranszplantációt. Magyarországon 1992. január 3-a volt ez a nevezetes dátum, azóta több mint 300 szívátültetés történt az országban, ahol mára a szívtranszplantáció biztonságos, valóban új életesélyt kínáló beavatkozás lett. Szerbiában az első szívátültetést 1995-ben hajtották végre, de a programot végül csak 2013-ban folytatták. 2015-ig 15 transzplantáció történt, az idén csak egyetlen egy. Az óbecsei Ferencz Lajos is Budapesten kapott új szívet. A fiúért és családjáért akkoriban szinte az egész Vajdaság szorított és gyűjtött.

Azt, hogy egy cardiomiopatia dilatativa nevű betegségben szenved, Lajos csak 2012-ben, egy közúti baleset után elvégzett CT-vizsgálatnak köszönhetően tudta meg, pedig katonai sorozáson és egyetemi tanulmányai során is átesett orvosi vizsgálaton. „A szövetek elvékonyodnak, megnyúlnak, elgyengülnek, és szívritmuszavar lép fel. Ezzel a betegséggel együtt lehet élni, de mivel oka ismeretlen, a lefolyása és a stádiumai is kiszámíthatatlanok. Sokan élnek így, komoly odafigyeléssel. Nekem akkor azt mondták, ebben a stádiumban már csak a transzplantáció segít.” Lajos élete már akkor veszélyben volt, mégsem vállalta az orvosok által felajánlott köztes műtétek kockázatát, és a javasolt két év ágynyugalmat. Amellett döntött, hogy életmódot vált, gyógyszereket és étrend-kiegészítőket szed, és öt hónap alatt elérte a maga által biztonságosnak érzett állapotot.

„Tavaly újra jelentkeztek olyan tünetek – légszomj, ödéma, hideg verejték –, amelyek komoly egészségromlásra utaltak. A gyógyszeres kezelés nem hatott. Kamenicán nem végeznek ilyen jellegű műtétet, ezért végleges megoldást nem tudtak felajánlani. Kaposvárra prof. dr. Papp Lajos szívsebész révén kerültem, majd Budapestre szállítottak. Akkor ott úgy tűnt, a gyógyszeres kezelés sikeres, január 26-án már azt írtam haza, hogy szívtámogató ICD-készüléket kapok és egy hét múlva otthon leszek, de közben kivették a mandulámat és összeesett a szervezetem. Menteni kellett az életemet: beültettek egy szívfunkciót ellátó gépet, az L-VAD-ot, és január végére nyilvánvalóvá vált, hogy transzplantáció kell. Sürgősségi besorolással kerültem az Eurotransplant várólistájára.”

Lajos csaknem hat hónapot töltött kórházban. Januárban a víztől 100 kg volt, február elejére már csak 45-öt nyomott, és komplikációk léptek fel. Ezeket a napokat részben altatásban vészelte át, emlékei ezért zavarosak. Március 5-én érkezett meg az a szív, amely minden szempontból megfelelt neki.

„Nagyon fontos az, hogy lelkileg ki hogyan éli meg ezt az állapotot. Senki nem tudja, hogy mikor van vége az életnek. Én szerencsés vagyok, mert tudom, hogy minden egyes nap számít, és nem szabad félni. Sokan nincsenek ezzel tisztában és váratlanul távoznak el, ijedten, és ez a tény szomorú. Én 25 évesen tanultam meg azt, hogy milyen túlélni. Eldöntöttem, hogy nem akarok csak egy szám lenni az orvosi aktákban. Nekem ez nem csak azért pozitív tapasztalat, mert életben maradtam, hanem azért is, mert rengeteget tanultam. A szüleimnek biztos nehezebb volt megbirkózniuk a tehetetlenség érzésével.”

Lajos szülei és nővére végig mellette voltak, kezdetben egy panzióban laktak, majd a délvidéki származású pestiek jóvoltából egy budai lakásból járhattak be fiukhoz a kórházba. Itthon a barátok és ismerősök koncerteken, aukciókon és más formában is gyűjtöttek a család számára. „Amikor először hallottam a gyűjtésről, nagyon meglepődtem. Elért hozzám ez az energia, de csak itthon szembesültem az összefogás mértékével. Így tanultam meg azt is, hogy ha egy közösség összeáll, életet tud menteni.”

Lajos a műtét előtt sok mindent kipróbált: sportolt, zenélt, néptáncolt, rendezvényeket szervezett és tanult. Ökológusnak készült, tanulmányait a baleset, majd a betegség szakította meg. Bár a műtét utáni első évben nagyon kell vigyáznia, hogy ne kapjon el semmiféle fertőzést, azt mondja, az életét ott fogja folytatni, ahol a betegsége előtt abbahagyta – számára nincsenek határok.

„Azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy valakinek meg kellett halnia ahhoz, hogy én újból teljes életet élhessek. Annyit tudok a donorról, hogy hozzám hasonlóan ő is úgy gondolta: felajánlásával halála után hajlandó a testét megosztani mással. Úgy gondolom, ha valaki képes meghozni egy ilyen felelősségteljes döntést azért, hogy a szívével a halála után életet mentsen, nekem ezt hálával el kell fogadnom.”

Szerbia sereghajtó Európában a szervadományozások számát illetően, és Lajos úgy véli, ennek leginkább a tájékozatlanság és a befelé fordulás az oka. „A mi társadalmunkban többféle kultúra, vallás van, de az emberek nem elég nyitottak: mi kisebbségként általában csak a kisebbségi, a bennünket érintő dolgokkal foglalkozunk. Kevés olyan vajdasági magyart ismerek, aki mondjuk elmegy Belgrádba kirándulni – egyszerűen nem vagyunk képben a saját tágabb környezetünkkel. Így van ez az egészségügyben is, mert nem tájékozódunk és nem ismerjük a lehetőségeinket.”

Lajost április végén engedték ki a kórházból, ahova kezdetben hetente vissza kellett járniuk. Ma már jól érzi magát, de élete végéig gyógyszert kell szednie. A maszk és a cérnakesztyű a műtét után egy évvel kerülhet le róla.

„Mi szerepel az ötéves tervemben? Visszamegyek dolgozni, oktató vagyok egy zentai üzemben. A betegség állapot is, tanítás is: aki csak az előbbire koncentrál, elveszik. Szeretnék természetgyógyászattal foglalkozni, másoknak segíteni. Tudom, hogy akkor teszek jót, ha a lehetőségeimet a jelenben fel tudom mérni és ki tudom használni, ezért nem is tervezek ma már annyira előre, mint régen. Nyitottság és elfogadás – ez a kettő a legfontosabb az életben.”