A párom jazzkedvelő. Mit kedvelő? Rajongó! Jazzrajongó – így, jével és két zével. Évek óta méltatlankodott ugyanis amiatt, hogy a Magyar helyesírási szótár dzsessznek írta a jazzt. Ő nem is volt hajlandó soha magyarosan leírni, sőt, a szöveggondozókkal is szóváltásba keveredett, ha azok megpróbálták szabályosan dzsesszre átjavítani írásaiban a jazzt. Számára a műfaj így, eredeti elnevezésével az, ami. Autentikusság. Szabadság. Virtuozitás. Nagybetűs Zene.
Elégedetten lapozta hát fel a Magyar helyesírás szabályainak tizenkettedik, idén ősszel életbe lépett, átdolgozott, módosított változatát, amelyben a nyelvészek megadták a jazznek ami a jazzé, és engedélyezik az angolos írásmódot.
A műfaj iránti vonzalma persze nem a megnevezésbeli hajthatatlanságban merül ki. A zene szerves részét képezi az életének, az életünknek. Gondosan válogatott cédégyűjteménye a többi lemeztől elkülönítve, a jazzpolcon kap helyet, melynek egyik erénye, hogy bővíthető, tehát a lemezaukciós oldalakról, szaküzletek lemezkínálatából hosszas „vadászat” után beszerzett, vágyott jazzcédéknek biztosított a megfelelő elhelyezés. A Musica Jazz nevű, olasz, havi szaklap is újdonságokkal gazdagítja a gyűjteményt, hisz a Szerbiába bő féléves késéssel érkező sajtótermék minden egyes számához cédé is jár, így magától értetődő, hogy egy környékbeli újságossal való hosszas egyeztetés után sikerült kieszközölni, hogy a párom részére minden hónapban érkezzen egy megrendelt példány.
Érkezik is. Izgatott csomagolás-bontogatás után azonmód minőség-ellenőrzés következik: a lemez meghallgatása, melynek során megítéltetik, osztályozódik a produkció, miszerint étkezéshez, házimunkához, íráshoz, olvasáshoz, társalgáshoz vagy önmagában való zenehallgatáshoz a legideálisabb, és attól kezdve többnyire ez a besorolás határozza meg, hogy mikor, milyen körülmények között kerül majd a lejátszóba.
A jazz-zene természetesen nemcsak odahaza, hanem koncerteken, fesztiválokon, mi több, az internetnek köszönhetően például a munkahelyen is elérhető. Fülhallgató szükségeltetik hozzá mindössze, hogy a hangszóró ne zavarja a munkatársakat, és máris zenei aláfestéssel szerkesztődnek a sajtóoldalak, alakulnak-formálódnak a cikkek. Ezt a zenei mankót én magam is előszeretettel alkalmazom. Lévén, hogy a jazz többnyire instrumentális, így nem hat zavaróan munka közben, nem akasztja meg a gondolatmenetet. Hajtós, pörgős napokon jó szolgálatot tehet például a Swing Jazz, esős, kedvetlen napokon a Bossa Nova Jazz, összpontosítást igénylő munkához Relaxing Jazz, jókedvű munkához Romantic Jazz, snassz, hétköznapi munkához Soft Jazz, idegfeszítő, felfokozott munkához Smooth Jazz&Chill Out… és így tovább, a végtelenségig, a kínálat bőséges, és ezeknek a több előadós, tematikus válogatásoknak épp az az előnyük, hogy változatosak, ráadásul bő másfél órás háttérhangzást biztosítanak, miközben kizárják a külvilágot, csak te vagy, a jazz és a munkád, perifériára szorul a munkahelyi nyüzsgés és hangzavar.
A fenti felsorolásból nyilván sejthető, hogy a párom mellett én magam is rákaptam a jazzre. Igaz, eleinte fura volt, de hamar beleszoktam, hogy Sonny Rollins szaxofonozik, miközben készítem a rántottát, Dave Brubeck zongorajátékára vasalom a függönyt, John Coltrane fújja, miközben fújom a levest, Charles Mingus nagybőgőzik, hogy zeng belé takarítás közben a ház, Miles Davis trombitaszólójára ébredek reggelente, Art Blakey dobjának ütemére kocognak az illatgyertyák a kisasztalon, vagy Thelonious Monk zongorázik, mialatt az antennaszerelő anyázik a padláson, s ordítva kér a folyosón teng-lengő segédjétől egy csillagcsavarhúzót. Beleszoktam, sőt a magam módján még kedvelem is, hogy a mi házunk nem olyan ház, amelynek „minden ablaka lekváros”, hanem ahol könyv, foci meg jazz van minden mennyiségben. Egyetlen dolog idegesít mindössze. Azok a free jazz-innovátorok, akik olyan szinten művelik a kollektív improvizálást, hogy az már szinte a kísérleti zene határait súrolja. Ezek az általam csak macskazenének titulált, többnyire olasz zenészek által „elkövetett” jazzfelvételek javarészt a Musica Jazz folyóirat mellékleteként „találnak el” hozzánk, és keserítenek el az első perctől, amikortól már világossá válik, mire számíthatok az egész produkció alatt. Úgy sejtem, ezek a derék olaszok felvétel előtt benyakalnak három-négy eszpresszót, majd a méregerős lötty hatására úgy megbokrosodnak, mint akit hét ördög üldöz, és muzsikál ki-ki magának kifulladásig. Értem én, hogy „avant-garde”, és „energy music”, de ami sok az sok. Mintha a középfülben lévő üllőmet vernék a kis porckalapácsommal, közben meg az idegszálaimon pengetnének eszeveszetten, végeérhetetlenül. Na, ilyenkor érzem, hogy most aztán bármi jöhet, legpraktikusabb valami házon kívüli foglalatosság, amelyet azon hirtelenjében el kell intézni, mialatt lejár a cédé. Bár lehet, hogy az „elmenekülés” helyett kalácssütéshez kellene fognom ilyen alkalmakkor. Olyan tojáshabot verhetnék arra a ritmusra, hogy össze nem esne, míg világ a világ.
