Főleg a választások előtt a sajtóban gyakran találkozhatunk azzal a szarkasztikus megállapítással, hogy „nagy a tolongás a húsosfazék felé vezető úton”. Vagyis a jelöltek legnagyobb hányada azzal a reménnyel száll versenybe, hogy ha a pártja kormányközeli állapotba kerül, akkor esetleg neki is csurran-cseppen egy jó zsíros állás, tehát érdemes kiállni a választók elé, és szemrebbenés nélkül ígérni nekik fűt-fát. Hátha lesz, aki elhiszi és rá szavaz!
Ilyenkor szokott napvilágot látni a kimutatások tömkelege is, amelyek a politikusok fizetéséről és különféle anyagi előnyeikről szólnak. A hatalmon levők, de az ellenzékiek is általában azzal védekeznek, hogy a politikusok fizetése Szerbiában a legalacsonyabb, tehát szó sincs arról, hogy ők önös érdekből igyekeznek megszerezni a polgárok – szavazatban is kifejezett – szimpátiáját. Mindannyian csak és kizárólag a haza, elsősorban azonban az emberek jobb életét tűzik zászlajukra. Szóban.
Amikor pedig átveszik megbízólevelüket vagy leteszik az esküt, mélyen hallgatnak a pozíciójukból eredő anyagi javakról. Mi több, egyikük-másikuk egyenesen erkölcstelennek nevezi az újságírók erre vonatkozó kérdéseit.
Azt már elöljáróban kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy vezetőink deklarált keresete nemzetközi viszonylatban valóban gyalázatos. Aligha akad valaki, aki elhiszi, vagy egyáltalán el tudja képzelni, hogy Angela Merkel német kancellár asszony havi 1200 euróért öleli keblére a szíriai, iraki, meg ki tudja honnan érkező menekülteket. Vagy Barack Obama 1500 dollárért vállalta el az atombombákat irányító táska őrzését. Ennyiért a nyugati országokban még egy tisztességes pincér sem vállal munkát. Nálunk azonban a miniszterelnök neve az utóbbi időben egyszer sem jelent meg az adófizetésre kötelezett személyek 17 ezres listáján.
Ezzel szemben amikor a megbízatásuk lejár, kiderül, hogy valamennyivel többet apríthatnak a tejbe, mint regnálásuk kezdetén.
A szerényebbek közé tartozik Mlađan Dinkić volt gazdasági és pénzügyminiszter, aki kétszobás lakásból indult, leköszönésekor háromszobásba vonult vissza, amelyhez egy 40 négyzetméteres teraszt és egy Fiat 500L típusú gépkocsit is vásárolt – bankhitelből. Hát… ha néhány év alatt csak ennyit tudott „szerezni”, jobb is, hogy kivették a kezéből a két igen fontos minisztérium ajtójának a kulcsát.
Vele ellentétben Dušan Bajatović, a Srbijagas vezérigazgatója (a Jogorosgas és az udvarnoki föld alatti gáztározó felügyelőbizottságának tagja…), mellesleg a szocialisták tartományi elnöke igen jól sáfárkodhatott a tisztségeivel, hiszen havonta nagyjából 2,5 millió dinárt kaszál. Ebből nyugodtan megvehette a (nem mindössze háromszáz-négyszáz négyszögöl nagyságú!) gyümölcsösöket, szerszámos kóternek aligha nevezhető víkendházat és a terepjáró gépkocsit.
Az annak idején Miloševićet megadásra rábeszélő Čedomir Jovanović szinte „toprongyos” egyetemistaként vetette magát a politikába, s ma már szántója, két háza, lakása, terepjárója, vállalati részesedése, márkás motorkerékpárja van. Emellett nem veti meg a több mint jó minőségű öltönyöket, a könnyed (hogy ne mondjuk, dzsentri) életet, amelyet aligha tudna fedezni az ezer euró alatti képviselői fizetéséből.
A legtöbb ilyen vonatkozású kérdőjel azonban Radomir Nikolić, az aktuális államelnök fia, Kragujevac polgármestere körül forog. Szinte mániákusan gyűjti a szántóföldet, erdőt, legelőt. Emellett két meglehetősen komoly hétvégi háza is van. Az egyiket (300 négyzetméteres) nemrégen a Száva partján, természetvédelmi övezetben építtette fel, s most nagy por övezi, mert a hatályos törvények értelmében le kellene bontania. Borítékolható, hogy „megfelelő helyen” addig fogják csűrni-csavarni a dolgot, amíg az egész botrányt be nem fedi a feledés jótékony homálya, hiszen „minden csoda három napig tart”.
Az elmondottakból eléggé egyértelműen kiderül(het), hogy jó üzlet a politika.
