2023. február 1., szerda

Emlékezés a terrorra

Matuska Márton 80. születésnapjára

Amikor a Kossuth Rádió esti műsorában elhangzott a születésnapi köszöntő, azonnal a lexikon után nyúltam. Hihetetlennek tűnt, hogy Matuska Márton 2016. október 12-én betöltötte a 80. életévét. Egyre fogyatkozó találkozásaink alkalmával mindig akadnak fontosabb, megbeszélésre, mérlegelésre váró gondok – korról, egészségről, közérzetről soha nem, vagy csak nagy ritkán esik szó közöttünk. Annál többször beszélünk a tervekről, a belátható időn belül elvégzendő feladatokról, a kibogozhatatlannak tűnő, de mindenképpen megnyugtató tisztázást követelő kérdések halmazáról; még mindig ott tartunk, hogy előre tekintünk és kínálkozó lehetőségeket mérlegelünk. Matuska Márton fölbukkanása – amint az utoljára a Budapest–Szeged közötti gyorsvonaton is történt – mindig lendületes és magával sodró.

(Fotó: Molnár Edvárd)

Azt hiszem, ez a lendület a legfontosabb mozgatója történettudósi ténykedésének is. Ha valamikor az 1990-es évek fordulóján nem feszül neki azzal a mindent elsöprő elszántsággal, történelmünk sötét – talán a legsötétebb – kérdései tisztázásának, az 1944–1945-ös partizánvérengzés részletei feltárásának, valószínűleg ma sem rendelkeznénk az ismereteknek azzal a gazdag tárházával, amely ma már a délvidéki magyarság önismeretének legfontosabb alapját jelenti. Személyes elmondásai alapján tudom: vidékjáró újságíróként döbbent rá annak a rettenetes titoknak a létezésére, amely évtizedeken át oly iszonyatos súllyal nehezedett a lelkekre. Tanyasi udvarokon, az eperfák árnyékában, a faluszéli parasztházak terített asztala mellett, iskolai évzáró ünnepségek oldottabb hangulatában, vásárok és búcsúk sátrai alatt előbb-utóbb szóba kerültek a régi kivégzések emlékei, a tömegsírok titkai, miközben a megszólalónak befelé már hullottak a könnyei. Olyan súlyos kérdések voltak ezek, amelyeket csak a legteljesebb bizalom biztonságának a melegében lehetett megfogalmazni, és a Bácska, a Bánság és a Baranya tiszta tekintetű lakói megtalálták azt az őszinte szívű írástudót, akire rábízhatták titkaikat. Látni vélem, amint ketten lépve a dűlőutat, a szántóvető parasztember és az újságíró neveket említenek, történeteket mesélnek egymásnak, s ha még a dátumra is emlékeztek, mögöttük máris felsejlettek egy rettenetes krónikási ének komor színei.

Aztán a Magyar Szóban 1990 októberétől 1991 februárjáig folyamatosan, naponta jelentek meg Negyvenöt nap negyvennégyben című tárcájának újabb és újabb részletei, melyekben a szerb megtorlás eseményeiről olvashattunk. Ma már úgy látom, nem csak a publicisztikánkban, nem csak a történetírásunkban hoztak fordulatot Matuska Márton mártírium-kutatásai, de könyvei gyökeresen átalakították az önmagunkról, délvidéki magyar sorsunkról való gondolkodásunkat is. Az ő bátor megszólalásának lett az eredménye, hogy mi – mártírjaink kési utódai – megtaláltuk a múltunkat. S amikor megtaláltuk, egyszerre megtanultunk népünkről beszélni, megtanultunk vele sorsközösséget vállalni. Matuska Márton őszintesége keményebb volt, mint a még viruló egypárti diktatúra terrorja, megtörött rajta a némaságunk. És már senki sem tilthatta meg nekünk, hogy magyarságról, nemzetről, hazáról és históriás időkről beszéljünk, kivégzett papjaink, meggyilkolt tanítóink, tömegsírokba lőtt nagyapáink emléke megtanított bennünket a viselkedésre. Már megkérdeztük mi is: miért történt az a rettenetes megtorlás, miért tobzódott oly féktelenül 1944 őszén-telén a gyilkos indulat, mely ezrével szedte áldozatait? S ami talán még ennél is fájdalmasabb része volt az eszmélésünknek, azt is megkérdeztük: az elmúlt évtizedekben, micsoda rettenetes hatalmat szolgáltunk mi abban az országban, amelynek alapjait tömeggyilkos hordák vetették meg? Ma már úgy tűnik, a temetett és temetetlen halottaink felett ezek voltak a legkegyetlenebb szembesülések. Ócska mítoszokkal, szennyes legendákkal kellett leszámolnia minden úton levőnek, hogy nyugodt lélekkel találjon haza az övéi közé.

Meggyőződésem, ha ma közösségi gondokról beszélünk, ha öröklött hagyományaink kincsei közt szemezgetünk, ha baráti társaságban népdalokat dúdolunk, ha régi hírlapokat matatnak az ujjaink, ha elsárgult iratok fölé hajolunk, egyáltalán, amikor a múltunkkal szembesülünk és számot vetünk a történeteinkkel, megéljük azt a szabadságot, melynek magvát első könyveivel Matuska Márton vetette el a lelkünkben. Egy-egy be nem fejezett, de testamentumnak szánt nagyszülői vallomás mellett, maga Matuska Márton naponta figyelmeztet arra, hogy halottaink óvó tekintete ma is kíséri az utunkat. Megfelelni az elvárásaiknak erkölcsi kötelessége a délvidéki magyarsággal sorsközösséget vállaló minden nemes léleknek. Márton, én megköszönöm neked, amit tőled és a példamutatásodtól kaptam! Legyen Isten áldása 80 éves ünnepeden!