2024. április 24., szerda

Pityke és zsinór

Az óbecsei Bátori Szilvia díszmagyar viseleteket varr

„A magyar öltözet Vulcanust Adonissá változtatja” – vélte az 1867. évi koronázás egyik előkelő résztvevője, De Jonghe belga követ felesége. A csodálatát kiváltó díszmagyar a 19. századra lett nemzeti díszöltözék, és a nemzeti öntudatot volt hivatott képviselni. Fénykorát 1830-ban, V. Ferdinánd magyar király koronázási ünnepségén Pozsonyban érte el, majd ezt követően néhány évtizedig köznapi viseletté vált, ezután már általában csak az állami ünnepségeken viselték.

Az atilla, mely a reformkorban világnézeti és politikai hitvallást jelentett, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc meghatározó ruhaviselete lett, a huszadik század tollforgatóinak többsége viszont nevetséges jelmezt látott csupán benne.

Később, a két világháború között a középosztály körében már nem volt nagy divatja, de a diákok bocskait hordtak formaruhaként. A kommunista diktatúra alatt a magyar viselet száműzetésbe kényszerült, de a rendszerváltást követően a díszmagyar is kezdett a lomtárakból visszakerülni a ruhásszekrényekbe. Vidékünkön ebben az óbecsei Bátori Szilviának is nagy szerepe van.

– Textilközépiskolába jártam Adára, de akkoriban voltak a bombázások, emiatt sok minden kimaradt a tanulásból. Szerencsére sokat gyakorolhattunk, saját magunkra varrtunk, majd következtek a barátnők és a családtagok, így magam tanultam meg, hogyan kell férfimellényt és -zakót szabni. A középiskola befejezése után öt évvel érettségizett az öcsém, aki egy Kazinczy-ujjas bocskait kért tőlem a ballagására. Mintául hozott egy ilyen kabátot: a hosszú ujj felett van egy rövidített ujj, a bocskai pedig gazdagon volt díszítve. Azt se tudtam, hogy kezdjek neki, de nem bántam meg, hogy belevágtam – emlékszik vissza a kezdetekre Szilvia.

Amikor egy hónap múlva elkészült az öltönnyel, azt gondolta, soha többé nem vállal el hasonló munkát, de pár év múlva az öccse egyik pécsi ismerőse kérte meg arra: készítse el neki a vőlegényöltönyét. A bocskai díszítésű kabát mellé ezúttal nadrág és mellény is készült. Az öccse bocskaija másolással készült el, ezúttal azonban Szilvia már a szakirodalomban is elmélyült: megtanulta például azt, hogy a gombolás és a díszítés mindig páratlan számú kell hogy legyen.

– A régi magyar nemesség által használt díszmagyar ruha fő jellemzője a túldíszítettség. Az anyag minősége és díszítése is a hovatartozást jelezte. Minél díszesebb, drágább anyagból készült a ruha, annál jómódúbb volt az illető. A pitykegombok aranyból, ezüstből vagy rézből készültek, és ez is a vagyoni helyzetet tükrözte. Az alkalom is befolyásolta az öltözetek formáját, textíliáját, színét, egyúttal szimbolizálta viselője rangját, a társadalomban elfoglalt helyét, sok esetben politikai nézeteit is. Kevés magyarázattal találkoztam a zsinórmotívumokat illetően, sokszor magam következtetek a szimbólumok jelentésére. A tulipánminta például a nőiességet jelképezi, a virág nyitottsága pedig a nő érettségi fokát mutatja. A férfiaknál a hármas kunkor a férfiasságot testesíti meg. A várandós nőt is ki tudták fejezni mintával, ilyenkor a fő motívum egy másikat is magában foglal. A zsinórmintáknak mások spirituális értelmezéseket adnak, ezek egyike szerint például a bocskain lévő hét gomb, illetve a 2 × 7 hurkot alkotó sujtás a 7 fő csakrának felel meg – mondja Szilvia.

A pécsi esküvő után tartottak Óbecsén egy régi mesterségeknek szentelt kiállítást, Szilvia oda már tudatosan készített ruhákat, népviseletes ingeket, mellényeket, ezután lett a tagja egy vajdasági kézművescsoportnak, rajtuk keresztül jutott el egy esküvői kiállításra. Zsinóros vőlegényruhája akkora siker lett, hogy azonnal két megrendelést is hozott. Innen nem volt megállás, azóta dolgozott már a Felvidékre és Erdélybe is.

– Volt olyan év, amikor 12 bocskait és atillát varrtam meg. Elsősorban fiatalok keresnek meg, az esküvők mellett dolgoztam elsőáldozásra és bérmálkozásra, de tavaly volt egy nagyon megtisztelő megkeresésem is: egy házaspár az 50. házassági évfordulójára kért tőlem egy bocskai-összeállítást. A bácsi elmesélte nekem, hogy ő még bizony priccses nadrágban járt udvarolni – ő tényleg tudta, mit jelent ez… A bocskai mellett férfi népviseletes inget, női bocskait, menyecskeruhát is varrok – egyszóval mindent, amit nem kell hímezni. A zsinórdíszítéseket kézzel varrom fel a ruhákra. A férfiaknál a szürke, a fekete és a fehér kombinációi a jellemzőek, a nőknél a piros alapra varrott fekete zsinór a legmenőbb. A pitykegombokat Magyarországról, a zsinórokat Erdélyből, a ruhaanyagokat Újvidékről szerzem be. Nem vagyok szabó, sokat kell még tanulnom, és szeretnék is, de még nem találtam mestert, aki megosztaná velem ezt a fajta tudását – mondja sajnálkozva a fiatal varrónő.

Szilvia igazi varrónőhöz méltón a cipzárcserétől kezdve a gyerekek szundibarát takarójáig sok mindent megcsinál, de az igazi kihívást és örömet már a magyar úri viselet elkészítése jelenti a számára. A MIRK-en elnyert három első helyezése után most a mesterfokozatot szeretné megszerezni.

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)