2024. április 25., csütörtök

Eltűnő nemzetség nyomában

Fujkin István Kék bagoly című képsorozatáról

A Kanadában élő és alkotó Fujkin István neve aligha ismeretlen a vizuális művészetek honi publikuma előtt, hiszen a horgosi származású képregényrajzoló, illusztrátor és képzőművész Jugoszláviában, illetve Magyarországon kezdte pályafutását a hetvenes években. Képregényeket készített többek között a Rock Magazine számára, az ő nevéhez fűződik az egy-, illetve többoldalas, szöveg nélküli képregény meghonosítása Magyarországon, emellett alapító tagja volt a máig is működő „Q csoport”-nak, könyv- és lemezborítókat készített például az LGT-nek, az Edda Műveknek és a Benkó Dixileand Bandnek, rendszeresen illusztrált a Galaktika folyóiratnak, valamint egyéni és csoportos kiállításokon vett részt.

Húsz évvel ezelőtti, torontói kitelepülése új irányt szabott a művészetének, ugyanis megismerkedett az indián kultúrával és tradícióval, valamint az indián származású rockzenész, Robbie Robertson zenéjével és dalaival, s mindezek jelentős mértékben hatottak Fujkin képzőművészeti alkotásaira. Munkássága ebben az időben kezdett „Fujkin’s Music Vision” néven ismertté válni, melynek lényege, hogy képeit ismert művészek zenei kompozíciói ihletik, pontosabban a zenei világ Fujkinnál úgynevezett techno-szürrealista átlényegülés következtében válik képzőművészetté, kiegészülve az indián kultúra elemeivel.

E kanadai alkotói időszak egyik legérettebb gyümölcse a Kék bagoly című sorozat, amelynek képi világa Robertson zenei kompozícióival áll szoros kapcsolatban, hiszen a rockzenész alkotásait a hagyományos indián kultúra spirituális elemei hatják át, de mégis a mai kor emberét igyekeznek megszólítani, ugyanúgy, ahogyan a Kék bagoly képsorozat alkotásai. Fujkin művészi célkitűzése ugyanis az, hogy alkotásaival hidat képezzen a nyugati kultúra és az indián hagyományok között, s átadja a ma emberének mindazt a spirituális töltetet, amely egy eltűnőben lévő nemzetség sajátja, s mint ilyen, kevésbé ismert szélesebb körökben, holott segíthetne megérteni az indián történelem alakulását, s a hajdani szabad, természeti népek gondolkodásmódját és hitvilágát, akik sokszor nevüktől, szokásaik gyakorlásának lehetőségétől, önazonosságuktól megfosztva, sorsüldözött népként fogyatkoznak, s válnak egyre gyökértelenebbé saját földjükön, rezervátumi létben.

Fujkin képein visszaköszön az indián kultúra számos eleme, eszköze, úgymint a szertartási pipa, a tollas fejdísz, a pajzs, a bölénykoponya, a skalp, a totemoszlop, valamint feltűnnek jellegzetes állatszimbólumaik: a bagoly és a sas is, mégpedig olyképpen, hogy a zenei hangok, az ihletet adó zenei alap is megjelenik a vásznon, legtöbbször hangszerek formájában. A precízen kidolgozott, aprólékos, részletekbe menő alkotásokban minden egyes elemnek, motívumnak külön szerepe, jelentése van, s csak az általuk képviselt jelentéstartamhoz való visszafejtés révén áll össze a koncepció komplex jelentése, mondanivalója. A tradicionális indián fejdísz például Fujkinnál tökéletes, formakövető leképezéssel került vászonra, az egyes elemek ugyanakkor csak első pillantásra tűnnek autentikusnak, a tollak helyett orgonasípok, a fémdíszek helyén apró csörgők, a leszorító pánt helyén zongorabillentyűk sorjáznak, s a hatalom és hősiesség szimbóluma itt vértől iszamós, hisz egy egész népcsoport harcát és üldöztetését jeleníti meg.

Kezdetben van tehát a hang, a zene, a dalszöveg, amely később egy használati- vagy szertartási tárgyban sűrűsödik össze, melynek jelentése és hangulata misztikus kapcsolatban áll az adott zenei alkotással. A zene közben átalakuláson megy át, a hangok formát és színt kapnak, s az eredeti tárgy újrakomponálása következik, amelyben már a képzőművész víziói kapnak helyet. A zene tehát képpé lényegül át, s mindeközben egyfajta teljességet ér el.

Fujkin képei az ember tudatalattijára hatnak, miközben erős érzelmeket szabadítanak fel. Szimbólumai a tér és idő relativitását jelenítik meg, s ősi, elemi evidenciákat közvetítenek a jelen befogadói számára. A művei által kialakított, időn és téren túli kapcsolat azonban élő és autentikus, s mindannyiunk számára tartogat érintkezési pontokat, értelmezési lehetőségeket. Annál is inkább kommunikatív ez a képi anyag, hiszen a képzőművész vándorkiállítások révén hozza közelebb a nézőhöz, s a képek mellé illeszti az ihletet adó zenei alapot, valamint saját élményeivel, tapasztalataival egészíti ki a látottakat. Ez a komplex összművészeti hatás adja a Fujkin-művek egyediségét, amelyek bár egy bizonyos kultúrát és hitvilágot tematizálnak, univerzális jelképrendszerüknek köszönhetően az adott környezetükből kiemelve, idegen közegben is hatnak.

Fujkin István Kék bagoly sorozata a közelmúltban Vajdaság több településén is bemutatásra került, a képzőművész audio-vizuális elemekkel kibővített előadása keretében, s több magyarországi állomáson is tervezték a bemutatását. Az alkotások magyar közönséggel való szembesítése annál is inkább izgalmas, mivel Fujkin, saját bevallása szerint, több hasonlóságot is felfedezett az indián és a magyar nép lelkületében, gondolkodásmódjában. Véleménye szerint a depresszióra való hajlam és a búskomorság mindkét nép sajátja, ahogy az időnként elhatalmasodó gyökértelenség és sorsüldözöttség érzése is, amelyek nyilván nemcsak néplélektani jellegzetességek, hanem okai többek között történelmi vonatkozások között keresendők.