2024. április 23., kedd

Mindenki fizet, senki sem nyer

Nyakunkon a fűtési idény. Akik kizárólag magukra vannak utalva a téli tüzelő beszerzését illetően, minden bizonnyal, persze ha anyagilag tehették, gondoskodtak arról, hogy legalább hat hónapig a család ne fagyoskodjon. Az ország lakosságának nagyjából egyharmada azonban fokozott kíváncsisággal, s némi szorongással próbál tájékozódni arról, hogy a számára érdekes távfűtőműben mi a helyzet, vagyis melegek lesznek-e a radiátorok.

Egy nem régi kimutatás szerint ezen a téren egyáltalán nem nevezhető virágosnak a helyzet. A távfűtők nagyobb része ugyanis komoly anyagi gondokkal küzd, s általában a kormánytól várja a segítséget. Van ugyanis olyan közvállalat, amelynek az adóssága meghaladja az egymilliárd dinárt. Főleg ott van nagyobb baj, ahol gázzal üzemeltetik a rendszert. Két-három évtizeddel ezelőtt ők vígan éltek, hiszen a földgáz világpiaci ára a jelenleginek szinte csak a töredéke volt, s éppen ezért a távfűtőművek és a cukorgyárak is gyors üzemben váltottak át szénről, illetve pakuráról a kiváló minőségű orosz földgázra.

A legtisztább energiahordozó ára azonban a magasba szökött, s az is kiderült, hogy az általa üzemeltetett berendezések hatásfoka igen sok kívánnivalót hagy maga után. Egyszerűbben szólva, aki földgázt használ, lényegében pazarolja ezt az energiaforrást. A következmény pedig hamar megjelent. A távfűtők eladósodtak, s ez nem kis részben azért történhetett meg, mert nem törődtek eléggé szolgáltatásuk megfizettetésével. A kinnlevőségük sok milliárd dinárra rúg. Az adósok között azonban szép számban találhatók olyan intézmények, amelyek a köztársasági költségvetésből kapják a pénzt. Tőlük (korházaktól, katonaságtól, rendőrségtől…) a „fűtők” nem is nagyon merik követelni jogos járandóságukat, hiszen elég egy „fentről” érkező telefonhívás és máris meghunyászkodnak.

Az általuk elhasznált gázt azonban valakinek meg kell fizetnie, hiszen az oroszok is folyamatosan tartják a markukat, és tekintet nélkül a velük való többszintű rokonságra, az üzlet nekik is csak üzlet. Vagyis követelik a pénzüket.

A kormány pedig a régi, jól bevált megoldáshoz folyamodott. Egyszerűen a földgázt a nagybani felhasználók helyett fizetett, s az egyre hatalmasabb összeget egyszerűen közadóssággá nyilvánította. Márpedig ebben az esetben a költségvetésen, azaz az adókon keresztül nemcsak az adós felhasználók, hanem az ország teljes lakossága fizet.

Nem kevés pénzről van szó, hiszen az elmúlt három évben Szerbia 57 távhőszolgáltatók közül harminckettőnek, adósság miatt, zárolták a folyószámláját.

Minden bizonnyal sokkal olcsóbb lenne ezeket a távfűtőműveket szénnel üzemeltetni, hiszen Szerbia rendelkezik kellő mennyiségű szénnel, viszont a földgáz 85, a nyersolaj 70 százalékát külföldön kénytelen beszerezni. Az ilyen jellegű visszafejlesztésnek azonban komoly hátránya van. Elsősorban környezetvédelmi szempontból a szénnel való tüzelés igencsak problematikus, másrészt nem kevés hely kell a megfelelő tartalékok tárolásához. Ez csupán azokban a kisebb városokban oldható meg, ahol a (még üzemelő) cukorgyárak szolgáltatják a hőt vagy a melegvizet, de például az újvidéki, úgynevezett déli blokk környékén (a vasútállomásnál) szinte elképzelhetetlen felhalmozni 200-300 ezer tonna lignitet. Minden bizonnyal lehet ennél jóval kisebb tartalékkal is dolgozni, de mi történik abban az esetben, ha a szénbányában (legyen mély- vagy felszíni fejtésű) olyan méretű probléma merül fel, ami huzamosabb időre leállítja a termelést? A tartományi székváros esetében aligha lehetne télvíz idején fűtés nélkül hagyni csaknem százezer családi otthont.

Marad tehát a földgáz és vele együtt az oroszoknak való kiszolgáltatottság, ami akár politikai következményekkel is járhat. És marad a közadósság, amit mindannyian kénytelenek vagyunk fizetni, de az is egyértelmű, hogy ezzel a megoldással senki sem nyer(het).