Mélyen elgondolkodtató filmet láttam a napokban, arról szól: milyen lenne a világ órákkal, napokkal, hetekkel, hónapokkal, évekkel és évezredekkel azután, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne a Földről az emberiség? Mi történne az állatokkal, a vegyi anyagokkal, a műholdakkal, az épületekkel? Mérnökök, biológusok, geológusok, éghajlatkutatók és régészek, valamint számítógépes animációk próbáltak erre választ adni. Szerintük a bolygónk „kigyógyulna” az emberiségből, az emberek alkotta rendszerek összeomlanának, és a természet lassan visszahódítaná elvett területeit. 150 év se kellene ahhoz, hogy az emberi világnak alig maradjon nyoma a földön, de ötszáz év sem lenne elegendő ahhoz, hogy lebomoljon például egy joghurtos pohár.
Hosszú távon szinte beláthatatlan következményei lesznek a mai túltermelésnek, amelyért mindannyian felelősek vagyunk. Évekig azt hallgattuk: a zöld gazdaság mentheti meg a földet, de a koncepció nem bizonyult igazán életképesnek, mert a cégek beruházásait a fogyasztóknak kell drágán megfizetniük. Olyan gazdasági rendszerre van szükség tehát, amely nem termel hulladékot, nincs károsanyag-kibocsátása, mégis munkahelyeket teremt, társadalmi tőkét épít, és nem jár magas költségekkel – ez a kék gazdaság. A fogalmat a Római Klub egyik alapítója, az elismert szaktekintélynek számító Günter Pauli vezette be néhány évvel ezelőtt megjelent könyvével a köztudatba. Ő azt mondja: ha tanulunk a természettől, és alkalmazzuk az ökoszisztéma megoldásait, akkor nagyobb esélyünk van egy valóban fenntartható gazdaság és társadalom kialakítására. Az általa kötetbe szedett innovációkból erre példa az a szennyvíztisztító rendszer, amelyben állatok, növények, algák és baktériumok tisztítják a szennyvizet vagy a nagy keménységű fémek, például a titanium helyettesítésére szolgáló selyem. Pauli szerint ha a kutatók ezekhez hasonló innovációt felhasználja az ipar, nemcsak jobb világot, de munkahelyeket is teremthetünk.
De nem kell csupán kutatókra várni ahhoz, hogy a környezetre káros mellékhatások nélküli döntések születhessenek. A kék gazdaság mellett a közösségi az, amely jelentősen hozzájárulhat a túltermelés megszüntetéséhez. Ez a rendszer arról szól, hogy a felhasználó akkor jut hozzá bizonyos forrásokhoz, amikor arra szüksége van, és úgy, hogy közben nem kell azt megvásárolnia, a résztvevők ugyanis megosztják egymás között éppen felesleges erőforrásaikat.
Évekkel ezelőtt egy skandináv multinál dolgoztam, és megmosolyogtuk, amikor a több száz főt foglalkoztató irodaházba bérelt szobanövények kerültek. Ma már olyan laptopgyártó is van, amelyik szintén nem termékként, hanem szolgáltatásként árulja a hordozható számítógépeket: a laptopokat csupán bérli az ügyfél, ha elavul vagy meghibásodik, kap helyette másikat, miközben a régi készülék egy következő alapanya lesz, a tartós lízingből szerzett pénzből pedig bőven jut fejlesztésre is. Ezt nevezzük okos, fenntartható terméknek, a rendszert pedig Bölcsőtől bölcsőig koncepciónak, amely a felhasznált anyagokat visszaküldi az ipari körforgásba vagy biológiai lebomlással a természetbe.
De hol szólhatunk bele mi, egyéni vásárlók ebben a folyamatba? Manapság marketingesek millió dolgoznak azon, hogy rávegyenek bennünket arra: minél gyakrabban és minél többet vásároljunk. A kutatások szerint a fogyasztói társadalmakban élelmiszerből és ruhaneműből a szükségesnél jóval többet teszünk a kosarunkba. A ruha- és kiegészítőtrendek állandó változása arra kényszeríti a vásárlókat, hogy a megunt vagy divatjamúlt holmi helyett divatossal alakítsák társadalmi megítélésüket. A divatra épülő tervezett elavulás több vásárlót, de több szemetet is jelent.
Döntésünket a kasszánál még fizetés előtt kell meghoznunk olyan termékek választásával, amelyekre tényleg szükségünk van, ezeknek pedig újrahasznosíthatóknak kellene lenniük. A piacot, így gyártókat és a fejlesztőket csak ez a döntés tudja befolyásolni.
