2024. március 28., csütörtök

Vértanúink

Új köntösben várja a megemlékezőket az eleméri Szent Ágoston-templom. A magyar kormány támogatásának köszönhetően új burkolatot kapott a padlózata, újrafestették a mennyezetét, amelyen legutóbb 1896-ban egy Pintér vezetéknevű festő dolgozott. A megemlékező szentmise után az emléktemplom kertjében felavatják majd Kiss Ernő honvédtábornok mellszobrát. Kiss Ernő szobra 1906-tól az első világháború végéig Nagybecskerek főterén állt. A szobor megmaradt darabjáról (a honvédtábornok fejéről, amely jelenleg a nagybecskereki Népmúzeumban van) lett mintázva az új emlékmű.

Az aradi Szabadság-szobor (Fotó: Léphaft Pál)

Az aradi Szabadság-szobor (Fotó: Léphaft Pál)

Vidékünket különös fájdalommal érte a magyar forradalom bukása, hiszen a tizenhárom aradi vértanúból négyet a Délvidék adott. Az eleméri templomban nyugvó Kiss Ernő mellett Lázár Vilmos nagybecskereki, Schweidel József zombori, Leiningen Westerburg Károly pedig ugyan németországi születésű, de felesége révén törökbecsei nagybirtokos lett.
Nagybecskerek az egyetlen város a Kárpát – medencében, amelyhez két aradi vértanú sorsa kötődik. Mindketten örmény származásúak voltak. Egyik szegény, a másik pedig dúsgazdag családból származott. Egyiknek szobrot emeltek a Nagybecskerek főterén, a másiknak emléktábla jutott. A sors azonban egyformán kegyetlen volt mindkettőjük iránt: abban a „kegyelemben” részesültek, hogy akasztás helyett golyó általi halálra lettek ítélve. 1849. október 6-án az elsők között végezték ki őket.
Lázár Vilmos 1817-ben született Nagybecskereken. De hamarosan a szüleivel Temesvárra költözött. A kegyesrendiek hatosztályos gimnáziumát fejezte be, majd hadapród (tisztjelölt) lett a császári hadseregben. Magánkadét volt, vagyis olyan tisztjelölt, aki nyugalmazott és tényleges tisztek fiainak soraiból került ki, de nem járt a nemesek gyermekeinek fönntartott kadétiskolába. A Magyarországon állomásozó Vilmos porosz herceg 34. gyalogezredében szolgált tíz évet, de mivel szegény családból származott, lassan haladt a katonai ranglétrán. Miután megházasodott Reviczky Máriával, 1834-ben leszerelt, majd anyagi gondok miatt elvállalta az Első Központi Magyar Vasúttársaság főpénztárnoki állását.
A márciusi események fellelkesítették, és visszatért a honvédségbe. 1848 októberében főhadnagy, később százados, majd pedig őrnagy lett. 1849 áprilisában a felvidéki Bereg, Ung és Zemplén hadmegyék parancsnoki címét kapta meg. A Kassán szerveződő felső-magyarországi hadtesthez osztották be, június közepétől a hadtest egyik hadosztályának parancsnoka lett. Részt vett a Duklai-hágón át június 17-e és 19-e között betört cári fősereg elleni utóvédharcokban. Július 16-án alezredessé léptették elő. Kiválóan szerepelt a szabadságharc utolsó csatáiban. Augusztus 12-én Bem tábornok ezredessé léptette elő és megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból alakított IX. hadtest parancsnokságával. A hadteste azonban mintegy 4600 főnyi maradványával kénytelen volt a császári csapatok előtt letenni a fegyvert.
Noha csak ezredesi rangot viselt, mint önálló hadtestvezénylőt a szabadságharc tábornokaival együtt állították az aradi hadbíróság elé. Mivel a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, „kegyelemből” golyó általi halálra ítélték. Az aradi vértanúk között őt végezték ki elsőként. Maradványait 1913-ban találták meg az aradi vár sáncában. Az exhumálás alkalmával felvett jegyzőkönyv szerint egy fejlövés és két mell-lövés végzett vele.
Szülővárosa sokáig megfeledkezett róla. Semmilyen emlékhelye nem volt, de még a 48-as megemlékezéseken is rendre kihagyták a nevét. Mígnem 2005-ben az emlékét őrző utókor nevében, Várady József és neje, Czikajló Ágnes emléktáblát emeltettek a nagybecskereki székesegyházban, enyhítve a nemzeti hősünk iránt tanúsított történelmi igazságtalanságon. Az óta minden év októberében az emléktáblára elhelyezik a kegyelet virágait.
Kiss Ernő katonai pályafutását a bécsi Theresianum elvégzése után, 1818-ban a császári hadsereg egy dzsidásezredében kezdte. 1845-ben a 2. (Hannover) huszárezred parancsnoka volt. Bőkezűségéről ismerték, szívesen adott kölcsönt katonatársainak (későbbi hóhéra, Haynau altábornagy is az adósai között volt), ezredét saját költségén ruháztatta. 1848 tavaszán, az Európát árasztó forradalmi hullám idején még a császári hadseregben szolgált. A március 15-ei pesti események után azonban Kossuthék oldalára állt. Májusban már a délvidéki magyar hadak élén harcolt. Eredményesen lépett fel a nagykikindai szerb lázadókkal szemben, Perlasznál pedig megfutamította az ellenséget. Több sikeres csata után Torontál megye középső részét magyar kézbe juttatta. A pákozdi csata előtt Batthyány Lajos őt kívánta megbízni a magyar fősereg vezetésével, de kinevezésére végül nem került sor. Kiss Ernő így csak megfigyelőként vett részt a csatában, majd ott volt abban a küldöttségben, amely megkötötte Jellasiccsal a fegyverszünetet. Október 12-én – a honvéd hadseregben elsőként – honvéd vezérőrnaggyá nevezték ki, és átvette a bánsági hadtest parancsnokságát. Később honvéd altábornaggyá nevezték ki, de az 1849. január 2-ai pancsovai ütközet után a tisztikar követelésére lemondott, és január 9-én átadta a hadtest parancsnokságát Damjanich Jánosnak. „Kárpótlásul” Debrecenben az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság vezetőjévé nevezték ki. Március 9-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. A szabadságharc végéig több alkalommal is helyettesítette a hadügyminisztert. A világosi fegyverletétellel került orosz cári, majd osztrák császári fogságba. 1849. szeptember 21-én megfosztották rangjától, minden vagyonától, és lőpor és golyó általi halálra ítélték. Haynau pedig megtagadta Paszkievics orosz tábornok amnesztiakérelmét.
Október 6-án először a lelövetésre ítélteket vezették elő: Schweidelt, Kisst, Dessewffyt és Lázárt. Tizenkét fegyver durrant egyszerre, és hárman dőltek el élettelenül. Kiss Ernő térden marad. Az első lövés a vállába hatolt, ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a tanácstalan kivégzőosztagnak. Három közkatona újabb lövése közvetlen közelről oltotta ki életét.
A kivégzést követő második napon tisztiszolgája, Kovács Mihály hantolta ki, és titokban eltemette az aradi temetőben. Hat évvel később Katalinfán (Katrinfeld, ma pedig Ravni Topolovac) újratemetik, itt 16 évig nyugodott. Ezután, 1872-ben az Elemérre vitték át, és az óta a katolikus templom kriptájában nyugszik. Szabadságharc idején, a vidéken aratott katonai győzelmeiért Kiss Ernő szobra 1906-tól 1918-ig a nagybecskereki megyeház előtt állt. Emlékművét a városba bevonuló szerb csapatok döntötték le, hogy helyére Péter szerb király lovas szobrát állítsák.
Kiss Ernő szobrának feje évtizedekig a Népmúzeum pincéjében kallódott, és a magyarság számára hozzáférhetetlen volt. Az utóbbi években többször is elhangzott – határon innen, de a határon túlról is – hogy Kiss Ernőnek tartós emléket kellene állítani Nagybecskereken. A kezdeményezés azonban a többségi nemzet egyes köreiben kedvezőtlen visszhangra talált. Nyilvánvaló, hogy sokan az európai útra esküdözve sem képesek elfogadni, hogy köztéri szobrot kapjon Kiss Ernő, aki az európai értékekért áldozta fel életét.