Ács József surlófényben

Valami eső volt hétfőn a topolyai határban. Mint egy hideg, színtelen ecsetvonás a meleg, nyári, chamoix akvarellpapíron, elválasztotta a síkot az égtől, a rozsdaszínű napraforgótáblákat a kéktől.

Elválasztotta másfél napra a Topolyai Művésztelep alkotóit is a várostól, a jelképes hétköznapi világtól. Az időjárás már ilyen. Mindig fellebbezhetetlen, és olyan külső erő, amely átsegít bennünket az egyik idősíkból, az egyik lelki állapotból a másikba. Kell egy csendes eső, egy nehezen járható nyári út, egy távolság, egy jelképes magatehetetlenség hogy, önmagunk után kutatva végre beszélgessünk, alkotótársainkkal vitatkozva megerősödjünk vagy véleményünket revideálva elcsendesedjünk. Ennyi, nem több is elegendő volt, hogy a szebb időket is látott Topolyai Művésztelep felújított épületében ügyes-bajos dolgainkról, a művészet állapotáról, az örök szépségről, ez elmozdult aranymetszésről, az eső utáni surlófényekről és a mindenségről beszélgessünk, amíg szárad a kép és az út sara. A jelképes időtlenség, melyet a kellemes elzártság, festés, rajzolás, beszélgetés és társas magány nyújt, olyan, mint egy sziget, amelyre a hajótörött az élet sodrából felkapaszkodik. Az adomázás, a régi mulatságos történetek, a nagyrabecsült alkotók és élmények felidézésével egy folytonosság részesei lehetünk. Közhely, de élményeink újramesélésével, az eltávozott alkotók nevének, arcának és alkotásainak felidézésével meghosszabbítjuk életüket. Így hívtuk magunk közé Szilágyi Gábort, Petrik Pált, Winkler Imrét, Almási Gábort és másokat. Ács József is ott állt eső után, surlófényben, felhajtott nadrágszárral, demizsonnal a kezében, és honi állapotainkért aggódva hangsúlyozta a képzőművészet társadalmi jelentőségét. Nincs az a művésztelepi beszélgetés, amelynek ne az lenne a végső kérdése, hogy: – Hol itt a művészet? Ennek a kérdésnek külön hangulata és jelentése van vidékünkön. Nem a művészet lényegének firtatása teszi azzá, hanem az az anekdota, amely szerint a művészteleptől odébb, az út mentén festő művészt egy arra haladó egyszeri ember megkérdezte: – Gde je ovde Umetnost? A festő annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott. A táborba visszatérve nagy lelkesedéssel mesélte alkotótársainak, hogy itt még a véletlenül arra vetődő ember is lényeges, esztétikai kérdéseket tud feltenni. Később felvilágosították, hogy az úton levő, az Umetnost névre hallgató bútorüzemet kereste Topolyán. Hát, ilyen a művészet. Néha kétértelmű, néha megmagyarázhatatlan, néha pedig igen egyszerű. Sokszor a körülmények, egy gyenge eső, egy járhatatlan út vagy egy járókelő is segíthet eligazodásunkban.