Idén napokkal a szeptember 11-ei városnap előtt ünneplőbe öltözött Zenta, a település, amely ebben az évben ünnepli első írásos említésének nyolcszázadik évfordulóját.
Fotó: Gergely József
A feljegyzések szerint Zenta területe kedvező földrajzi adottságai miatt már ősidők óta lakott volt, amit számos régészeti lelet is bizonyít, a város neve ugyanakkor 1216-ban bukkant fel először egy oklevélben, amely szerint Saul ispán özvegye földet ajándékozott a „zenthai klastromnak”, amely akkor már virágzó, népesebb hely volt, szomszédságában a mai Felsőhegytől északkeletre levő egykori csésztói vagy csecstói halastóval, amely 1224-ben már a budai káptalan birtokaként jelent meg egy határbejárást rögzítő oklevélben – olvasható a Zenta község honlapján található történelmi áttekintésben, amely kitér arra is, hogy a tizenharmadik században Zentánál már forgalmas rév, átkelőhely jött létre, aminek köszönhetően a Tisza bal partján még egy kezdetleges település is kialakult Zyntharew néven, amely az 1241. évi mongol betörés után szűnt meg, a tizennegyedik század első fele pedig Zenta újbóli benépesülésének és a település kialakulásának az időszaka volt, hiszen 1367-ben már Zenta is a budai káptalan birtoka lett, aminek folytán gyors fejlődésnek indult, és forgalmas tiszai átkelőhelyként rövidesen a térség jelentős közlekedési és kereskedelmi gócpontjává vált.
A település múltjában az ezt követő évszázadokban is számos olyan eseményre bukkanhatunk, amelyekre mi, ma élő zentaiak valamennyien büszkék lehetünk – elég, ha csak az 1697-es zentai csatára gondolunk, amelynek nyomán ma is a világ számos pontján ismerik városunkat –, és örömmel hirdethetjük az első írásos említésének nyolcszázadik évfordulóját ünnepelő településünk múltjának dicső pillanatait, miközben némi bizonytalansággal kutatjuk jelenének örömteli momentumait, azaz azokat az értékeket, amelyek a várost otthonná, vagy ha úgy tetszik, hazává teszik számunkra, zentaiak számára. A haza ugyanis – ahogyan Márai Sándor fogalmaz Füveskönyvében – nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. „A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is” – írja, hozzátéve, a haza végzet, nem fontos, szeretjük-e, vagy sem, hiszen egyek vagyunk vele.
Akár egyetértünk gondolataival, akár nem, egy-egy ünnep, évforduló vagy egyéb jeles esemény kapcsán mindig joggal tehetjük fel magunknak a kérdést – feltéve, persze, ha fontosnak tartjuk, hogy némiképp a felszín mögé pillantva, a saját álláspontunkat kialakítva szemlélődjünk a minket körülvevő világban –, vajon van-e okunk az ünneplésre? Van-e okunk az ünneplésre akkor, amikor az ország többi településéhez hasonlóan a község települései is igen nehéz körülmények között élik mindennapjaikat, aminek folytán jóval gyakrabban halljuk azt, hogy mire nincs pénz, mint azt, hogy mire van; amikor napról napra egyre többen döntenek úgy, hogy inkább másutt próbálnak szerencsét, és másutt keresik a boldogulást, feladva gyökereiket, amelyekből éveken, sőt, évtizedeken át táplálkoztak; amikor azok, akik itthon maradnak, egyre mélyebb szakadékokat ásnak maguk köré, elidegenítve magukat a környezetükben élőktől, sőt, olykor az egész közösségtől; amikor a legapróbb dolgokból is politikai kérdéseket fabrikálunk csak azért, hogy tovább szíthassuk a gyakran nem is valós, sokkal inkább mondvacsinált okokból fakadó ellentéteket; amikor mind megosztottabbá válik közösségünk, és a messze földön híres zentaiságot sem valódi helyén, az egységben keressük, hanem csupán annak egy szegletében vagy éppenséggel önmagunkban?
Annak ellenére, hogy ezek a dolgok mind-mind meghatározzák a mindennapjainkat, sőt, sokszor talán a bélyegüket is rányomják azokra, meggyőződésem, hogy rajtunk (is) múlik, úgy érezzük-e, hogy van okunk az ünneplésre, vagy úgy, hogy nincs. A válasz ugyanis, akármennyit is tépelődünk rajta, végül mégiscsak az, hogy van. Vagy legalábbis lehet. Feltéve, ha akarjuk, hogy legyen. Az ünneplés ugyanis a múlt előtti tisztelgés mellett a jövő felé való tekintést is jelzi, éppen ezért nekünk, ma élő zentaiaknak igenis fel kell ismernünk azt, hogy mindazt, amit elődeinktől kaptunk, beleértve nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségünket is, miként tudjuk megőrizni és továbbadni utódainknak.
Mindehhez pedig egyebek mellett éppen az kell, hogy mi magunk is értékként tekintsünk rájuk, és megpróbáljuk úgy látni őket, ahogyan mások látják. Néhány banálisnak tűnő példával élve: a városházára ne úgy tekintsünk, mint a frusztráló ügyintézés meg a hatalmat gyakorlók kissé talán elidegenedettnek tűnő fellegvárára, hanem úgy, mint a városképet meghatározó és a főteret esténként különleges fényeivel beragyogó csodálatos épületre, amely magában őrzi a történelmünket; a szökőkútra ne úgy nézzünk, mint valami idegesítő vízcsobogásra, amely akadályként jelenik meg előttünk a parkon való gyors és célirányos áthaladáskor, hanem úgy, mint egy gyermekzsivajtól hangos, élő közösségi térre, amely mindig képes erőt adni és energiával feltölteni bennünket a mindennapok kihívásaival való eredményes szembenézés érdekében; a Tisza-parti sétányra pedig ne úgy tekintsünk, mint egy végeláthatatlan útra, amelyet nap mint nap kénytelenek vagyunk megtenni, ha el akarunk jutni a központba, hanem inkább úgy, mint a mindenkor megnyugvást adó és gondolatainkat a legnehezebb pillanatokban is tisztára mosó, varázslatos helyszínére városunknak.
Emlékszem, még valamikor az általános iskola alsó osztályában egyszer azt a feladatot kaptunk a tanító néninktől, írjunk fogalmazást arról, mi lenne, ha lenne egy varázspálcánk. Nem tudom már, akkoriban mi mindenen szerettem volna változtatni, de azt igen, hogy ha ma hasonló feladatot kapnék, mindenképpen kiemelt szerep jutna annak a kívánságomnak, hogy tanuljuk meg a nehézségek ellenére is értékelni az örömteli pillanatokat, és tanuljunk meg nagyobb figyelmet szentelni azoknak a dolgoknak, amelyek mindennapjainkat hivatottak szebbé és tartalmasabbá tenni, hiszen ezáltal egyebek mellett talán az is elérhetővé válna, hogy valamennyiünknek legyen oka és legyen kedve együtt ünnepelni városunkat első írásos említésének nyolcszázadik évfordulóján, és hogy valamennyien büszkék tudjunk lenni az épületeinkre, az intézményeinkre, a kultúránkra, a hagyományainkra és a mindezekből fakadó zentaiságunkra, de nemcsak a felszínen, a külsőségek szintjén, hanem ott, legbelül is, mert – Márai után szabadon – a város, ahogyan a haza is, mi magunk vagyunk, testi és lelki mivoltunkban; és életünk a városunk életének egy pillanata is egyben, egy pillanat a nyolcszáz évben.
