2024. április 20., szombat

Megnyugvás

Szeretem az őszt. A színeit, az illatait. Már nincs füllesztő meleg és még nincs fagy. Olyan, mint az emberi élet. Megnyugvó. Az évek távlatából pedig szebbnek tűnik mint volt.

Sokan inkább a nyarat szeretik. Tengeren vagy egy folyóparton barnulnak, bár van akinek csak a veteményeskert adatik meg. Van aki lazul, más dolgozik. Egy biztos, év közben, a napi rutin monoton taposómalmában gyakran elfelejtjük, hogy az ember olyan lény, amelynek szüksége van a test és a lélek harmóniájára. Nap mint nap újabb feladatokkal, kisebb nagyobb terhekkel birkózunk meg, és sokszor nem is érezzük, mennyire elfáradtunk, csak akkor, amikor eljön a nyár, ránk telepszik a hőség, és valami legbelül megálljt parancsol. Úgy érezzük ilyenkor, hogy nemcsak a testi energiáinkat merítettük ki, hanem a lelkieket is.

Sokan azt mondják, felesleges a szabadság, mások arra panaszkodnak, hogy nincs pénzük nyaralni, és inkább dolgoznak tovább, netalán a szabadság alatt idénymunkát vállalnak. Nem. Nem a nyaralás a legfontosabb. Figyeljük meg, a sikeres vezetők mind odafigyelnek a munka és a magánélet egyensúlyára. Ha az ember nem tölt elég időt azzal, hogy feltöltődjön, az nem csak az egészségére nézve ártalmas, hanem rossz hatással lesz a családi életére és rontani fogja a munkahelyi hatékonyságát is. Kipihenten sokkal hatékonyabban megy a munka, de talán nem is ez a legfontosabb.

Ha a szabadságolásokat nézzük, az ötlik fel az emberben, hogy ez az időszak a legjobb a pihenésre, pedig ha belegondolunk, a nyaralás ugyanolyan fárasztó lehet, mint a munka. Igaz, egész más jellegű fáradságról beszélhetünk, valamint kiszakadunk az életünknek nevezett taposómalomból. Talán ez utóbbi a lényege az egésznek. Ki kell szakadnunk a monotonitásból, hogy végre magunkkal és a szeretteinkkel tudjunk foglalkozni. Nem semmittevésről beszélek, hanem szemlélődésről. Ki kell szakadnunk hamis énünk börtönéből, és egyesülnünk kell az élettel. Ugyan mit ér minden vesződség, ha az ember nem örülhet az életének, és nem élvezheti azt? Gondoljunk csak bele, mikor lapoztunk bele utoljára egy könyvbe, és mikor volt időnk a csillagokat bámulni céltalanul? Mikor éreztük utoljára azt, hogy milyen jó is egyszerűen csak lenni?

A szemlélődésben azonban megbújik az elmúlás gondolata. Ugyanúgy, mint az őszben. Nem menekülhetünk előle, sőt nem is szabad. Ha megbarátkozunk vele, másként látjuk majd az évszakok változását, a napfelkeltét, a napnyugtát, a falevelek hullását. Csak így tudunk Horatius szavaival élve: Élni a mában. Enélkül nem tudunk jelen lenni emberi kapcsolatainkban, hanem csupán gépként pazaroljuk hátralévő időnket, és szeretteink nem a társat, a kedvest, a gyermeket látják bennünk, hanem csak az újabb feladatok és kötelezettségek tömkelegét.

A sárga, piros és barna falevelek közt sétálva szakítsunk időt magunkra. Ne az újabb élvezeteket, ne a javakat hajszoljuk, hanem merjünk önmagunk lenni. Lelkünket pihentetve merüljünk el a megnyugvásban, mint hulló falevél az őszi szélben.