2024. március 28., csütörtök
Tollrajz

Részleges feladások

Hová tart ez a világ?

„Csak akkor cselekedhetünk helyesen, ha tisztán látjuk a világot.”

(John Ruskin, a Preraffaelita Testvériség festőművészeinek „atyja”)

A XIX. század derekán kialakult romantikus festészeti irányzat, a preraffaelita művészeti megélés a titokzatos vagy vallásos hevületű nemes eszményeket, időtlenséget, örök esztétikai igényeket hirdette. Legismertebb vezető festőik Dante Gabriel Rossetti, William Holman Hunt és John Everett Millais voltak. Az általuk vezetett Preraffaelita Testvériség (Pre-Raphaelite Brotherhood, vagyis PRB) a XIX. század közepén működő művészeti intézményrendszer ellen lázadt, a festői inspirációt ehhez a korai reneszánsz festészetből vették. Eszközeikben és stílusbéli hasonlóságban a nagy Raffaellót támogatták. Világlátásuk azonban a naiv természetességben nyilvánult meg. Ők ugyanis a nyitott lelkületű ember őszinteségét, ártatlanságát, erkölcsös magatartását tartották a legfontosabbnak. Azazhogy még valamit: az eszményített, kimondhatatlan, isteni, örök igazság megfogalmazásának a kísérletét.

A preraffaeliták társasága a nemeslelkűségre, egyben a természet és az ember harmonikus együttélésére esküdött. Voltaképpen az utolérhető/utolérhetetlen idealista eszméknek és a szűzies tisztaságnak hódoltak. Igazi szellemi vezetőjük John Ruskin (1819–1900) volt, az univerzális megszállottja, aki az elérhető tökéletességben hitt. Egyébként nevelő szándékkal dolgozta ki a mozgalom teljességigényű koncepcióját: az igazi nevelés célja nemcsak abban áll, hogy arra késztessünk, az embereknek jót tegyenek, hanem hogy ebben találják meg a boldogságukat.

Ruskin, a magába szállt filozófus ötven-egynéhány évesen eszméinek megvédése révén keveredett bele egy, a művészeti perpatvarból polgári perlekedésbe torkolló, eldurvult nyilvános vitába. Mégpedig úgy, hogy támasztott eszméi védelmében, propagálásában és kizárólagosságának hevületében ócsárolta a kor nagy kihívója, William Turner (1775–1851) által megálmodott plein air festészetet. Ez a lelkesült festőművész ugyanis pimasz módon elnagyolt, atmoszferikusnak mondott látványfestészetet művelt, és bátor forradalmi pásztáival a XIX. század második felére csúcsformába hozta mind az angol, mind a francia impresszionistákat. William Turner egyik, a japán grafikák egyszerűsítő divatjának engedelmeskedő, éjszakai ködös, hidas képkompozíciójának rusztikusságát pancser munkának és a nemes festészeti mesterség megcsúfolásának minősítette az idealista Ruskin. Egy év leforgása alatt azonban szépen el is veszítette a pert, amelyet Turner sértődöttségében indított ellene. Mindezt annak ellenére, hogy a konzervatív ízlésvilágú társadalmak általában berzenkednek, idegenkednek az új, forradalmi, nyugtalanságot generáló művészetektől.

Különös, furcsa története ez az angol nyárspolgár makacs kitartására rácáfoló kudarcos világnak. Hiszen valószínűsíthető volt, hogy a karót nyelt angolok a megbecsült konzervativizmusuk szellemének védelmében az egyre zaklatottabb lelkiállapotba kerülő, de az erkölcsös, tiszta szellemiség filozófiáját következetesen szentnek tartó Ruskin pártjára állnak. A sors azonban kifürkészhetetlennek bizonyult, mint oly sokszor a történelmi látszatok elvetélése során. Ruskin ellenében a lázadó William Turner kapott bírósági elégtételt. Annak ellenére, hogy sokan utálkoztak a festészetén, és a nihilizmus átkát vagy a rettenetes káosz megtestesülését látták nagy ívű, atmoszferikus jellegű forradalmi festészetében.

Az öregkorára dohogóvá és szótlanná váló, végül elboruló elméjű Ruskin perfordító diadala tehát annak ellenére maradt el, hogy a konzervatív, de sok mindenben álszent és karót nyelt angol társadalom inkább az ő ízlésvilágát támogatta, semmint Turner iskolázatlannak tűnő, végül mégis iskolát teremtő plein air szabadelvű, sokkoló hatású festészetét.

 A művészi motiváció (vagy a hiánya)

A motiváció az önkifejezés vágyása, cselekvési kényszer. Ha Turner festészetét nézzük, jól észlelhető, hogy az iskolázott tudás béklyóiból menekül el, és a természeti vadság és a teljes felszabadultság érzeteivel machinál. Ebben az a legérdekesebb, hogy nála pont a fesztelen magatartás és érdekes módon pont az önkifejezés igényének látszólagos hiánya kényszeríti ki, indítja be a cselekvés impulzusát, és hozza létre, majd tartja fenn kitartóan a művészi cselekvés inger(ület)ét. Így az önkifejezést megelőző kíváncsisági vágy határozza meg, hogy az alkotói ösztöne beindul-e. És persze, végül mindig beindul…

A pszichológia emlősagyként jelöli meg az önkifejezés vágyát. Viszont hüllőagynak nevezi az igazi érdeklődés hiányában senyvedőt, aki akaratlan, és képtelen önerőből kreatívnak lenni, így csupán az ösztönösség, a spontaneitás és a megszokás segítségével kezd alkotni. Ezért mondhatjuk, hogy van, aki tulajdonképpen a semmi-gondolattal kezdi, és abból hozza létre a valamit. A preraffaelitáknak igazuk volt abban, hogy ha ők a világ működésében meglátják a jót, és a bűntelen élet lehetőségének a cipelhető keresztjét magukra veszik, fáradságos munkával megmenthetik a világ számára a legcsodálatosabb emberi eszményeket. Hiszen, mivel az embernek racionális agya van, szelektálhat, elbírálhat, választhat az örök érték és a talmiság, a jó és a rossz megoldások között.

Turnernek viszont abban lett végül igaza, hogy a szellemi, kulturális és vallásos/etikai túlterheltség ellenében a megújulás kényszeres vágyának magvát ültette be a szeszélyesen alakuló festészetének atmoszferikus jellegébe, az ősködbe. Így az újjászületés és a haladás eszményét, reményét és talán a Távol-Keletről érkező, megújulási lehetőségnek látszó, de végképp beláthatatlannak tűnő, bizonytalan esztétikát csempészte be a hagyományos európai érzésbirodalomba. Így az általa érdekesnek talált atmoszférajelleg végül húzóingerré válhatott, és ezáltal a kötődésvágy, a kíváncsiság és a hódítás, valamint az odaadás szándékának felelt meg. Turner belső motiváltságának a végső célja ezáltal valahol a gyönyörérzettel, a műélvezés képességével megáldott emberi idegrendszer újraélesztett, frissítő áramaktivitása volt, melynek ingerkulcsa való(já)ban a katarzisélmény utáni vágy.

A külső motiváltság teljesen más élményi ingerületterületet jelent, egészen más szemszögből nézve érdekes. A művész alkotó szándékának, egész(séges) tevékenységének meghatározó impulzusai itt mintha háttérbéli kényszerirányításként hatnának. Ez a hagyományosnak nehezen mondható beidegződésigénynek való megfelelés különös indíttatásból születik. Az alkotói késztetés ugyanis részben spontán reakciója a külső elvárásoknak és a tanult igényességeknek. Az illendőség, a tanult esztétikai hagyományok, a kulturális eredmények, a kultúrtörténeti hagyományok és a vallásos érzületek hevülete… Mindez azonban külső motiváltságot jelent, melynek spontán tevékenységre késztető vagy éppenséggel: visszatartó ereje van/lehet.

A Preraffaelita Testvériség festészeti hagyományai végül valahol a XIX. század végi szecesszióban fogantak meg igazán. Habár sokan mondják, hogy a preraffaeliták festészete Magyarországon különösen Gulácsy Lajos festészetére hatott, számunkra az is érdekesnek tűnik, ahogy az a Székely Bertalan által is kiválóan művelt üvegfestészetben is megnyilvánult. Az ő nyomdokain haladó Nagy Sándor és Körösfői-Kriesch Aladár ugyanis 1904-ben megalapította azt a gödöllői művésztelepet, amelynek célja az angol John Ruskin és William Morris szellemében is megújítható magyar festészet volt. Kettős szerepe volt az iskolájuknak: egyrészt terítéken volt a népművészeti és kézműveshagyományok felújítása, államilag is támogatott háziipari szövetkezeti formában. Másrészt a gödöllőiek erős fegyvere lett a nem titkolt egykori preraffaelita törekvés: az élet és a művészet egységének a megvalósítása.

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)