Rendezett országokban az állam mindenkori vezetése szinte minden pillanatban tudja, hogy milyen vagyontárgyakkal rendelkezik. Ez alól azonban vannak kivételek. Többek között Szerbia is ebbe a csoportba tartozik. A legmagasabb rangú felügyeleti intézet ugyanis már tavaly felhívta az illetékesek figyelmét arra, hogy a köztársaság nem rendelkezik elfogadható és pontos adatokkal arra vonatkozóan, hogy mely ingatlanok vannak az állam tulajdonában. Pedig hatalmas értékekről van szó. Egyes értékelések szerint ugyanis a több, mint fél millió ingatlan (épületek, szántók, erdők, stb.) hasznos területe meghaladja a hétmilliárd négyzetmétert, vagyis a 700 ezer hektárt, s a könyvelőségi értéke megközelíti a 700 milliárd dinárt. Ismeretes azonban, hogy a vagyontárgyak valós értékét nem az ügyviteli papírokban szereplő összegekre, hanem a piaci értékre kell alapozni. Az utóbbi szerint nagyjából 14 milliárd euróra tehető a vagyon. Ennek igen jelentős része azonban nem sok hasznot hajt. Bizonyos építményeket ugyan bérbe adtak, de a bérlők vagy fizetnek, vagy nem. Az illetékesek, akiknek az lenne a feladatuk, hogy behajtsák a pénzt, egyszerűen szemet hunynak a bérlők hanyagsága, vagy szándékos „feledékenysége” felett, de az sem kizárt, hogy az ingatlanok használói a legfelsőbb vezetés köreihez igen közel állnak, s éppen ezért „nem lenne ildomos” esetleg bíróság útján behajtani a tartozásukat. Pedig az országnak még nagyon sokáig minden dinárra szüksége lesz, hiszen az államadósság már elérte a 25 milliárd eurót, vagyis megközelíti a nemzeti össztermék értékének a 80 százalékát. Ez pedig már az a bizonyos küszöb, amikor egy országot az eladósodottak csoportjába sorolnak.
Ha tehát a jelenleg, s tulajdonképpen már évtizedek óta parlagon heverő állami vagyont pénzzé tennék, felére lehetne csökkenteni az államadósságot, ami Szerbia esetében igen nagy szó lenne.
Hogy ez miért nem történik meg, a kérdésben alig oszlik meg a szakemberek véleménye. Még a rezsimhű sajtóban is megjelentek nyilatkozatok, amelyekben a szakértők egyértelműen a legfelsőbb vezetést hibáztatják mindezért.
Persze, a probléma nem ilyen egysíkú. Igen sok háttéradattal kellene rendelkezni ahhoz, hogy az ember egyértelműen a hanyagságra „kenje” a jelenlegi, dicséretre aligha érdemes állapotokat. Tudni kellene ugyanis, hogy az ország tulajdonában levő ingatlanokat kik használják, s nekik mi közük van a mindenkori nómenklatúrához. Számos példa bizonyítja, hogy ahol nagy(obb) pénzekről van szó, igen lényeges, hogy „ki kinek a kicsodája”.
S éppen azért, mert nem bagóra megy a játék, végső ideje lenne teljesen tiszta vizet önteni a pohárba, és útját állni a közvagyon széthúzásának.
Ha ugyanis úton-útfélen azt hangoztatjuk, hogy Szerbia jogállam, konkrét tettekkel is bizonyítani kellene.
Utóvégre a sok milliárd eurót érő állami vagyon nem a Csáki szalmája.
