Az olimpia kezdete előtt igen ambiciózus célokról regélt a kicsi, háromtagú szerbiai birkózócsapat, mert akár három éremről is álmodoztak a fiúk. Sokan a bajszuk alatt megmosolyogták a túlzottnak tűnő optimizmust, aztán a kötöttfogás első napján már az ötkarikás újoncért, Nemes Viktorért szoríthattunk a vigaszágon, másnap pedig Davor Štefanek megszerezte Szerbia első riói érmét, méghozzá mindjárt egy aranyat! A szabadkai fiú így egy csapásra a szerb közvélemény kedvence lett, a média azóta darabokra tépi, többek között egyik kedvenc újságjának, a Magyar Szónak is adott interjút, mivel lapunk szinte gyerekkora óta figyelemmel kíséri pályafutását. De mi van a két zentaival? Viktort szülővárosában értük utol, Frísz Krisztián viszont már Németországban tartózkodik, az ottani bajnokságban légióskodva keresi a kenyerét.
• Viktor, kezdjük talán a legelején: tényleg egy olimpia a csúcsok csúcsa, minden versenyző végső álma?
– Magáról Rióról nem áradozhatok, hiszen nagyon keveset láttam belőle, mi csak a versenyért mentünk ki. Nekem amúgy tetszett, rengeteg sportnagyságot láthattam, de én úgy mentem el, hogy csak a tornára összpontosítottam, csak egy versenynek tartottam az egészet. Aztán a helyszínen már voltak olyan pillanatok, amikor tudatosodott bennem, egy olimpián vagyok, s ekkor bizony megremegett a térdem, méghozzá a döntő pillanatban, az iráni ellen. Ezt hívják tapasztalatlanságnak. Szép volt, jó volt, de nem akkora szám, mint ahogy a legtöbben gondolják. Nekem személyesen Baku jobban tetszett, az Európai Játékokat jobban megszervezték, Krisztián szerint pedig a pekingi olimpia ötször jobb volt. No, nem akarok panaszkodni, a szállással is meg voltunk elégedve, a birkózóknak általában a kajával sincs gondjuk. Változatos volt, de akinek semmi sem tetszett, ott volt a McDonald’s. A vízre nagyon vigyáztunk, még a fogmosáshoz is palackozott vizet használtunk.
• Mennyire szigetelik el egymástól a nemzeteket az olimpiai faluban?
– Egyáltalán nem, csak annyi tömbházban laktunk, hogy eleve lehetetlen volt mindenkivel találkozni. A buszjáratok viszont tökéletesen meg voltak szervezve, félóránként indultak, s egyszer sem volt olyan, hogy késett volna egy is. Mi viszont gyalogosan jártunk edzeni, mert úgy 15 perc alatt odaértünk, a busz viszont a forgalmi dugók miatt akár 20-25 percet is közlekedett A lopások is csak az elején történtek, mert kiderült, a szobalányok, ottani dolgozók voltak a szarkák. Aztán átkutatták őket, s a lopások is megszűntek.
• Térjünk rá egy kicsit a birkózásra. Tényleg karnyújtásnyira voltál az éremtől, mert miután egy válldobással elhajítottad az iráni Abdevalit, már-már biztosak voltunk abban, hogy a bronzért küzdhetsz. Aztán érzésünk szerint megkárosítottak, mert nem küldték le az iránit, így 2:2-vel veszítettél. Pedig Bácsi Peti ellen lett volna esélyed, mert a tapasztalt magyar mintha nem is lett volna ott a bronzmeccsén.
– Kezdjük az elején: az üzbég Turdiev ellen tudatosan engedtem meg, hogy megpörgessen, mert éreztem, hogy visszatámadhatok, amikor meg már megpörgettem, tudtam, hogy nyerek. A dán Madsen most bivalyerős volt. Már sokszor birkóztam ellene, de most nagyon felkészült, mindenkivel bírta a tempót, meg jól használja ki a szabályok adta lehetőséget, passzivitásban ugyanis egyszerűen nem lehet legyőzni. Én egyébként nem vagyok meggyőződve arról, hogy akár egy dobást is tudna normálisan, de azt, amit csinál, azt tökéletesen csinálja, s most erősebb volt nálam. Az iráni Abdevali volt már világbajnok, de 66 kg-ban. Megéreztem, ha a bal kezemet berakom a derekához, semmit sem bír ellenem, s ez sikerült is. A válldobásom sajnos nem volt tökéletesen kivitelezve, mert akkor 4 pontot ért volna, és nyerek. Ez volt az egyik hiba, a másik pedig az, hogy egy akciójánál félretoltam, mert úgy éreztem, hogy a hátára mehetek. Ez nem sikerült, s akkor már csak abban reménykedhettem, hogy a második intést is megkapja passzivitás miatt. Sajnos nem kapta meg… Ami pedig Bácsit illeti, szerintem végig az járt a fejében, hogy neki döntősnek kell lennie. Amikor kiderült, hogy ez nem sikerül neki, fejben teljesen kikapcsolt, s bármennyire is felkészülten érkezett Rióba, a bronzmeccsen már nem volt ott. Hogy megvertem volna-e? Ez már csak találgatás. Lehet, hogy egy jobban felkészült Bácsit is legyőztem volna… Nem kell ezen töprengeni. Ez már elmúlt, így most a következő négyéves ciklusra kell összpontosítani, hogy Tokióban mindenkit megverjek! Ami Riót illeti, elégedett nem vagyok, de kiadtam magamból mindent, s tanultam a győzelmekből és a kudarcokból is. Marad a megállapítás, hogy a parterre-helyzeteken kell javítani, meg kell pörgetni az ellenfelet. Ha ez sikerül, úgy nem lesz gondom. Véleményem szerint erőben már elértem a megfelelő szintet, de a technikát még sokat kell tanulni.
• Beszéljünk egy kicsit Davor sikeréről is. Nekem úgy tűnt, hogy mindkét ág pokolian nehéz, de mintha Štefaneké egy kicsit könnyebb lett volna, még akkor is, ha ott versenyzett az aktuális német világbajnok, Stäbler. Valahogy volt bizodalmunk Davorban.
– Én úgy voltam vele, ha megveri a németet, akkor biztosan döntős. Pedig a japán ellenfele sem volt piskóta, ott volt az ágán a szintén trófeás iráni Norouzi, de a másik ágon valóban olyan versenyzők szerepeltek, akik nem felelnek meg Davornak. Így jól jött ki neki minden lépés, fejben nagyon ott volt. A döntőt aztán nem volt erőm élőben nézni, hanem a melegítőteremben tévén néztem. Az első menet után felmerült bennem egy kis dilemma, de amikor láttam, hogy a folytatásban Davor már úgy birkózik, ahogy szeret, tudtam, hogy megnyeri. Biztos vagyok benne, hogy egy kapaszkodás során pontot is csinálhatott volna, de az nagyon kockázatos lett volna.
• A napokban tovább gyűrűzött a bírók körüli botrány. Az olimpia alatt sem kellett óriási szakinak lenni, hogy az ember lássa, sokszor nincsenek rendben az ítéletek. Ti ott ezt hogy éltétek meg?
– Én például nem láttam Lőrincz Viktor meccsét, de hallottam a történtekről. Dobrev azt mondta, meg se nézzem, mert csak felháborodok rajta. Egyébként már a helyszínen suttogtak arról, hogy a németek pártját fogják, mert német a főbíró. Sajnos, tényleg nagy szerepük van a bíróknak, s ez nem jó. Az én súlycsoportomban például ott volt az orosz Vlaszov, aki az én felfogásom szerint kétszer is kikapott Rióban, mégis aranyat nyert…
• Ha így, ha úgy, azt azért ki kell mondani, hogy a magyar birkózás lebőgött ezen az olimpián, mert olyan még nem történt meg, hogy egy ötkarikáson ne szülessen magyar birkózóérem. Mi lehet a gond?
– Kötöttfogásban volt rá esélyük. Lőrincz Viktornak a zsebében volt az érem, Bácsinak is volt esélye, Kiss sem birkózott rosszul, Lőrincz Tamás viszont magához képest halványabban versenyzett, mint ahogy azt tőle megszoktuk. Tamás, Péter és Balázs esetében már nem fiatalokról beszélünk, s talán a fogyasztás nem ment úgy, ahogy kellett volna.
• A szerbiai válogatott kapcsán is a fiatalítást emlegethetjük, mert Frísznek és Štefaneknek ez volt az utolsó olimpiája. Akkor Nemes Viktorról és Nemes Mátéról beszélhetünk úgy, hogy ez a szerb válogatott?
– Davor világosan kimondta, hogy még a jövőre minden bizonnyal Újvidéken megrendezendő Eb-n akar aranyat, mert éremkollekciójából már csak az hiányzik. A világbajnokságra így szerintem már Máté megy. Testvéremnek hiányzik még a tapasztalat, de egy idő múlva ő is éremesélyes lesz a nagy versenyeken. Ami pedig a leendő válogatottat illeti: mi ketten biztosan ott leszünk, de én számítok a zentai Nagy Tamásra (59 kg), Vladimir Stankić is ott lehet 95 kg-ban, amennyiben vállalja a kemény edzésprogramot. Jól akciózik, állásból és a szőnyegen is, és potenciálisan 85 kg-ban is lehet versenyzőnk.
• Nálunk lesz az Eb, Párizsban a vb, a következő pedig Budapesten. Mi a terv?
– Pár hónapig pihenünk, de csak idézőjelben. Én már nem bírtam ki, elmentem edzeni. A mai naptól azonban elkezdek egy elég erős felkészülést, amelynek az lesz a célja, hogy a lábamat erősítsem. A liga után aztán megint következik egy kis pihenő, télen, előreláthatólag januárban pedig kezdődik minden elölről, a magaslati felkészülésekkel.
• Annak idején nemcsak azért voltunk büszkék rátok, mert kiválóan birkóztatok, hanem azért is, mert az iskolában is példásan helytálltatok. Kitűnő tanulók voltatok az adai Műszaki Iskolában, majd Szabadkán letisztáztátok az első egyetemi évet gépészeten és elektrotechnikán. Aztán úgy döntöttetek, hogy a sportkarrier miatt szüneteltetitek a tanulmányaitokat, most pedig arról értesültünk, hogy Štefanekkel és Maksimovićtyal együtt beiratkoztál a belgrádi Testnevelési Egyetemre. Ha már tanulni akarsz, miért nem a gépészet?
– Szeretem én a gépészetet, de azt nem tudnám csinálni a sport mellett. Itt lesz segítségem, mindent elektronikus úton megkapok, de ami a legfontosabb, aktív pályafutásom után is a birkózásban szeretnék maradni. Úgy érzem, ezt az iskolát be tudom fejezni a sport mellett. De ki tudja? Még a gépészetről sem mondok le teljesen!
• Sokan úgy látják, nagy az űr köztetek és a következő ígéretes nemzedék között.
– Ha megnézzük, Davor és köztem is nyolc év van. Egyébként igaz, nincsenek jó juniorjaink, de úgy gondolom, utánunk is jönnek majd új emberek, akik folytatják majd a sikeres szereplést.
• Most az a divat, hogy aki csak teheti, kimegy Németországba kemény pénzekért birkózni. Kint van Štefanek, Frísz és Maksimović is. Te ezen még nem gondolkodtál?
– Idén még nem szándékozok kimenni. Jövőre már talán. De akkor sem az első Bundesligába, mert szinte vállalhatatlan az, hogy minden héten lefogyjak. Most inkább a hazai ligára összpontosítok majd, mert szerintem az idén nagyon izgalmas lesz a Proleter és a Spartacus versengése. A szabadkaiak most látványosan felerősödtek, hiszen Štefaneken és Franjkovićon kívül Maksimović és Nagy Tamás is odaigazolt. S ők csak azok, akikről én tudok.
