Megkezdődött az új tanév, és az örök körforgásban egy újabb iskolába induló gyereksereg vált iskolássá, s persze velük együtt a szüleik, nagyszüleik, a szűkebb, de sokszor a tágabb család is.
A gyerekeket körülvevő felnőttekben ilyenkor újraélednek a saját jó tapasztalataik, de sajnos igen gyakran a kellemetlen élmények is, amit akarva-akaratlanul kinyilvánítanak – véleményükkel, hozzáállásukkal –, rányomva a bélyeget arra a hangulatra, ami ilyenkor körülveszi a jövendőbeli iskolást. Ez a légkör, a hangulat, az iskoláról, a tanítókról, a tanulásról kimondott vagy kimondatlan dolgok igencsak befolyásolják a gyermek iskolával kapcsolatos beállítódását, az iskolai eredményességét, előmenetelét, azt, hogy számára a tanulás, a tudás érték lesz-e, vagy nyűg.
Sokszor figyelmen kívül hagyjuk, vagy éppen nem is tudtunk arról, hogy a szülőknek (és a gyermek számára fontos családtagoknak) az oktatással kapcsolatos attitűdje az egyik legfontosabb, a tanulási eredményességet meghatározó tényező. Az otthon fizikai feltételei, a szülők jövedelme, társadalmi státusa, a család szociokulturális jellemzői mellett az oktatással kapcsolatos beállítódottság is formálja azokat a szükségleteket, hajlamokat, amelyek lélektanilag megalapozzák a tanulást, hogy az szívesen végzett tevékenység lesz-e, kellemes foglalatosság, elfogadott, vagy éppen haszontalan, elutasított, muszájból végzett, a családi konfliktusokat gerjesztő dolog. Ezek azok a dolgok, amelyek lényegében a gyermek számára mentális irányítók és szervezők, hisz meghatározzák a tanulási és a tanítási folyamatban alkalmazott magatartási és tevékenységi stratégiákat. Ezek azok a tényezők, amelyek vagy segítik, vagy igencsak megnehezítik a gyerek és a tanító számára is a beilleszkedést és egymás elfogadását.
Ahhoz, hogy minél könnyebben vegyék ezt az új lépcsőfokot a család életében, ne feledjék azt a tényt, hogy a gyermek elsősorban a szülőtől tanul, ő adja a mintát, ő a gyermek számára a pozitív példa. Igyekezzenek, hogy az iskolával kapcsolatosan ne a rosszat, a kellemetlent domborítsák ki. Próbálják meg megkeresni magukban, mi az, amiért szerettek és amiért érdemes iskolába járni. Törekedjenek arra is, hogy ha magukban ott feszít a negatív, elmarasztaló véleményük, azt a gyermekük előtt ne nyilvánítsák ki, a tanítóval, tanárral vagy más, iskolában dolgozó személlyel kapcsolatosan se. Az iskolával kapcsolatos problémákat (a tanítóval, tanárokkal, a többi gyerekkel, a tanulással, feladatokkal kapcsolatosan stb.) elsősorban a gyermek tanítójával, osztályfőnökével és az adott tanárral beszéljék meg, ne a többi szülővel, mert ez legtöbbször uszítást jelent, ami nem hat építően a kommunikációban. Ha gond van, az első út a tanítóhoz, osztályfőnökhöz vezessen. De a szülők, tanítók, tanárok számára ott vannak segítőként az iskola pedagógusa, pszichológusa, jobb helyzetben szociális munkás is, akik arra hivatottak, hogy segítsenek, az iskola igazgatójával egyetemben.
Legyen az a közös cél, hogy a gyermek jól érezze magát az iskolában, akarjon és tudjon tanulni, és ha valós vagy vélt akadály merül fel, azt el lehessen gördíteni az útból. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a gyermekünket tanító és nevelő pedagógusokkal együtt, hogy a gyerekeink számára újra meghatározó értékké és felelősséggé is váljon a tanulás és a tudás. Mert ez az az érték, amely egy nemzet sikerességének rejtett kulcseleme, nem a politika, a gazdaság vagy a piac. Az iskolával, tanulással kapcsolatos szülői hozzáállás, a véleménynyilvánítás, az, hogy az iskola és a tanulás érték legyen, azért is fontos, mert ismert tény, hogy tanulás csupán akkor történik, amikor az egyén aktív részesévé válik a tanulási folyamatnak. Az emberek általában akkor akarnak tanulni, ha ennek szükségét érzik, vagyis erre motiváltak. A gyermekeink számára pedig sokszor az érzelmek a serkentőek, a tanulási folyamatot is kisgyermekkorban az érzelmek vezérelik. Mi pedig végső célként az önálló, akaratlagos, nem spontán tanulást szeretnénk elérni gyermekeinknél. Gyermekkorban elsősorban a szeretet, a kötődés az, ami tanulásra serkent. Ezért legyünk türelmesek gyermekeinkkel, szervezzük meg úgy a család életét, napi beosztását, hogy sietség, idegesség nélkül tudjuk kezdeni a napot, elindulni az iskolába, elkészíteni a házi feladatot, kialakítani a tanulással kapcsolatos munkaszokásokat. Kövessük a tanító utasításait, fogadjuk meg tanácsait, a gyermekünkkel kapcsolatos elvárásait, mert ő egészen más szemszögből látja és ismeri meg a gyermeket. Ugyanakkor saját meglátásaikat, tapasztalatainkat is jó megosztani velük, mert ezek sokszor kulcsot jelentenek a tanító számára a gyermekhez. És ne feledjék, nem a szülő, hanem a gyerek jár iskolába. A szülő dolga, hogy azt nyújtsa gyermekének, amit mástól nem kaphat meg: a szeretetteljes figyelmet, az optimizmust, ugyanakkor a korlátokat és a szabályokat is. Az a tudat is fontos, hogy az iskolában is előbb-utóbb jóra fordulnak a dolgok, de ha ez mégsem történik meg, akkor sincs vége a világnak. Biztosítsuk gyermekünk számára a mindennapos kötetlen játékot, a mozgást, jó időben a játszótéren, a szabadban, mert erre ugyanúgy szüksége van, mint az ételre, italra, ruházatra, a szülői szeretetre. Leckék miatt a játszástól ne fosszuk meg, inkább készítsünk közösen olyan időbeosztást, hogy mindenre legyen elegendő idő, még ha ez a mi saját kényelmünk rovására is megy. A mozgástól ne fosszuk meg, de korlátozzuk a számítógépezést és a tévénézést időben és tartalomban is, mert ebben az életkorban a mozgásra van nagy szüksége a fejlődéshez. A több évtizedes tapasztalatom alapján fontosnak tartom, hogy a gyerek szobájában ne legyen tévé vagy számítógép, és az okostelefont is éjszakára inkább a nappaliban hagyják, de a kisgyermekeknek nincs is rá szükségük. Azzal, hogy a technika eme vívmányait kiiktatjuk a gyermekünk szobájából, nagyon sok konfliktust, bosszúságot, problémát előzünk meg. Ezt pedig szabályként már egészen korán, még kisgyermekkorban bevezethetjük, akkor nem kerül sor vitákra a későbbiekben.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
