2024. április 25., csütörtök

Őszi nyárban

Végére értünk az augusztusnak, lassan oda a nyár. A tikkasztó meleg után kényeztetőbb, pihentetőbb a napsütés, immár nem perzseli, csak cirógatja arcunkat a fény, s bár még bronzos bőrszínünket mutogatnánk, elkel már egy pulóver a reggeli, esti kimozduláshoz. A szél, a korábban beálló, hűvös esték, a levelek élénkzöldből rőtes színekre váltva mind-mind jelzik: az ősz ott lapul a bokrok mélyén, a kémények tövében, a fák lombjában, s ahogy mindig, észrevétlen bújik majd elő. Gyümölcshozón, asszonyi gondoskodással. Odaadón. Buján.

Dalt kottáznak a fecskék, jut eszembe, miközben a villanydrótot figyelem. Póznákkal tagolt, végtelen, szabályos kottacsíkok, rajtuk-köztük csivitelő, billegő farkú hangjegyekkel. Dúrok és mollok. Szomorkás, drámai hangvétel, erőteljes, vidám lüktetés. Kurta őszi szonáta füttyre, szájharmonikára. A fészkük kihűlőben. Az idei tollasok még vissza-visszaröppennek, elidőznek bölcsőjük peremén, de már lökik is fényes mellüket az égnek, egyre nagyobb köröket írnak, tágul előttük a horizont, közel az utolsó elrugaszkodás.

Pőre lábbal harangozva ülök ebben az őszi nyárban, poharamban kockajég, kezem ügyében szőlőszemek. Megannyi fénygömb. Borrá nem váló ígéret. Burokba zárt teremtői mámor. Hamvas Béla szerint minden borban egy-egy kis angyal lakik, s ha valaki megissza a bort, az angyal nem hal meg, hanem az emberben lakó sok kis tündér és angyal közé kerül. Az érkezőt a bennlévők virágesővel, énekszóval várják, s a jövevény szinte meggyullad az örömtől. Az emberben ez az örömláng árad szét, ez ragadja el, olyannyira, hogy csak csókolózna, virágot szedne, mosolyogna, s költőket olvasna napestig. Szőlőszemeimet a nap felé tartom hát, keresem bennük őszi angyalok nyomait.