2024. április 23., kedd
SPORTPSZICHOLÓGIA

Aki a gyógyteában hisz, váljék egészségére!

Máshogy kell-e készülni egy tartományi versenyre, mint egy Európa-bajnokságra? Egy hónappal az olimpia előtt egy testvérpár alkotta kajak kettes megbontása milyen következményekkel járhat? Mennyire fontos a sportolói tudatosság? Többek között ezekre a kérdésekre is kértünk választ a zentai Antal Márta okleveles sportpszichológustól, akivel az olimpiai események kapcsán beszélgettünk.

Hogyan kell/lehet felkészülni mentálisan egy olimpiára?

– A riói verseny előtt a Magyar Szóban olvastam a hétszeres világbajnok, három olimpiáról lemaradó kajakos, Ružičić-Benedek Dalma nyilatkozatát, amely arról szólt, hogy az olimpia is egy ugyanolyan verseny, mint a többi, igaz, négyévente rendezik, ott is van nyolc kajakos, s aki a leggyorsabb, az nyer. Aki azt hiszi, hogy ez így nem jó, az téved. Ugyanúgy kell felkészülni az ötkarikás játékokra, mint bármely más versenyre. Sőt, ez egy lényeges mozzanata a sportpszichológiai felkészülésnek minden szinten: hogy megértse/tudatosítsa a sportoló magában, hogy nem az segíti, ha azon gondolkodik, hogy „most kell megmutatnom, most rajtam a világ szeme”. Ezek a mondatok tele vannak szorongással, óriási terhet, nyomást tesznek a sportolóra. Nemrégiben fiatal pingpongozókkal kezdtem dolgozni a korosztályos Európa-bajnokság előtt. Igen rögös út vezetett addig, mire eljutottunk oda, hogy egy újvidéki torna semmiben sem kell, hogy különbözzön az Eb-től. Senki nem mondta nekik, hogy „menjetek, csináljátok a dolgotokat az asztalnál, ahogy tudjátok, és jó lesz”. Mindig ugyanazt kellene elvárni maguktól. Persze ezen kell dolgozni, mindenkinek meg kell találnia, hogy mi az, ami a sikeréhez kell. Ha azt tettem, amit megbeszéltem magammal, és azt úgy is tettem, ahogy elképzeltem, nem tekinthetem kudarcnak, ha a másik jobb volt, s még több munkára is ösztönözhet.

Egy hónappal az olimpia előtt a szerb kajakszövetség szétválasztotta a Moldovan nővéreket, s Nikolinát a válogatóban vesztes hajóban ülő Starovićtyal ültette össze. Utólag kiderült, a versenyzőket meg sem kérdezték erről. Az eredmény pedig közismert, sem a kajak négyesnek, sem a kettesnek nem sikerült döntőbe jutnia…

– Nyilván azért van szövetségi kapitány vagy szakmai stáb, hogy ilyen döntéseket hozzon. Nem azzal van baj, hogy előzetesen nem egyeztetett: az a gond, ha ezt a változást nem sikerül feldolgozni, ha rejtett konfliktus marad edző és versenyzők vagy akár a kajakban ülő sportolók között. Itt előre lehetett tudni, hogy konfliktus alakul ki, hiszen a győztes hajót megbontották, Nikolinának a testvérét, Oliverát tették ki a hajóból. Ez már magában egy rettenetes helyzet, nem beszélve arról, hogy utána négyesben a két testvérnek és Starovićnak, valamint Ružičić-Benedeknek kellett volna jó eredményt elérni. Óriási csodára és hihetetlen háttérmunkára lett volna szükség, hogy ez a négyes éremközelbe kerüljön. Ilyen esetekben kiemelt szerepe lehet egy sportpszichológusnak, hogy átsegítse a sportolókat a nehézségeken. Ha a rajt előtt azon jár az eszem, hogy jobb lenne mással itt ülni, akkor az nagy baj. De ha arra figyelek, hogy teszem a vízbe a lapátot, hogy emel a karom, akkor nem lesz időm mással foglalkozni. Hosszú Katinkáék és Kozák Danutáék is azt nyilatkozták, hogy a jó együttműködésnek, a jó kommunikációnak, kölcsönös megbecsülésnek is nagy szerepe van a sikerükben.

Fejben le kell játszani a jó forgatókönyvet

A két leginkább fájó vereség Imre Géza döntője és a magyar női vízilabda-válogatott bronzmérkőzése volt. Előbbi 14:10-ről veszített a dél-koreai riválisa ellen, utóbbi pedig egy góllal vezetett a vége előtt, Czigány Dóra azonban nem a sarokba dobta a labdát, hanem középre játszotta, így az oroszok indítottak és egyenlítettek. Ilyen esetek után ki kell mondani, hogy ki hibázott? Legyen az az edző, aki nem adott pontos utasítást, legyen az a játékos, aki rossz döntést választott?

– Egész máshogy fogalmaznék. Nem a hibán kell, hogy legyen a hangsúly. Az sem segíti a csapatot, ha bűnbakot keresünk. A versenynaplóba mindig fel kell írni: mit tanultak a mérkőzésből? A sportolók rengetegszer kihagyják, vagy nem tudják megválaszolni. Sok idő eltelik, mire megtanulják helyesen értékelni magukat, figyelve arra is, ami jó volt, s ebbe beletartozik a saját maguk dicsérete is. A versenynaplóba bele kell kerülnie, hogy mit tanultam a mai játékból. Ha azt, hogy „14:10-nél ezt és ezt fogom csinálni”, vagy hogy „a vége előtt egy fél perccel a sarokba dobom a labdát”, akkor az sokkal jobb, mintha azt mondanám, „jó nagy barom vagyok, jól elbénáztam”. Emellett fontos egy ún. korrekciós élmény, ami azt jelenti, hogy le kell játszani fejben a jó forgatókönyvet. Ha ez nem történik meg, akkor 14:10-nél csak az a lenyomat él majd a fejben, hogy „innen legutóbb kikaptam”.

A hiba forrását is meg kell vizsgálni?

– Nagyon fontos kideríteni, mi okozta a rossz mozdulatot. Nem valószínű, hogy az említett két esetnél ez történt, de előfordulhat, hogy egy edző, egy néző bekiabálja, hogy „csak ne dobd középre”. Ez általános hiba, hogy az utasításokat az edzők és a társak is negatív megfogalmazásban adják. Ezzel csak azt érik el, hogy a nem szótól eleve megjelenik a feszültség, plusz az agyban a „középre” képe jelenik meg, és hopp, már ott is landolt az orosz kapus kezében. Egy példa: az edző azt ordítja: „Ne a tenyeresre!” Erre mi történik? A játékos odaüti. Az edző még idegesebben kiabálja, hogy ne a tenyeresre, és láss csodát, ismét a tenyeresre megy a labda. Senki sem érti, se a játékos, se az edző, se a nézők. A versenyző veszít, és szerencsétlenségére esetleg még egy párszor elmondják, hogy nem oda kellett volna.

A titkolózással nem segítjük a szorongó sportolót

Akkor ez az egyik fontos része a taktikának?

– Igen, viszont volt szerencsém látni az újvidéki Testnevelési Kar pszichológia-, sőt mi több, sportpszichológia-könyvét, amiben egy szó sem esett erről. De még csak a relaxációs technikákról sem, a mentáltréningről ne is beszéljek. Bezzeg a neuron felépítését minden edzőnek készülő hallgatónak meg kellett tanulni, csakúgy mint a személyiség definícióját. Itt tartunk most Szerbiában az edzőképzésben. Magyarország jóval előttünk jár, és Lénárt Ágotának köszönhetően a végzett edzők sportpszichológiai ismeretei egyre jobbak.

Ha már Lénárt Ágota… A Testnevelési Egyetem Pszichológia és Sportpszichológia Tanszékének docense külön hangsúlyozta, hogy csak megfelelően képzett és tapasztalattal rendelkező szakembereket szabad a sportolók közelébe engedni. Milyen gondok származhatnak abból, ha a „szerencselovagoktól” várja a sportoló a segítséget?

– Mindenki maga dönti el, hogy hogyan készül, kiben, miben hisz. Nem bizonyítható senkinél, mi lett volna, ha sportpszichológussal dolgozott volna… Aki viszont a gyógyteában hisz… hát egészségére! Szerbiát illetően ott látok nagyobb gondot, hogy olyan alapvető dolgokat nem tartanak be kollégák, mint az, hogy a tesztelt sportoló visszajelzést kapjon. A válogatott kötelez egy tesztelésre, amiről utána valaki, talán az edző, visszajelzést kap. A sportoló soha. És akkor mi van? Valószínűleg addig is tudta az edző, hogy szorong az a valaki, de mi fog változni? Semmi. A sportoló meg azonosítja a sportpszichológust a laborban ülő, vele tömérdek tesztet kitöltő személlyel. Ez nagyon sokat árt a sportpszichológia megítélésének. A másik talány számomra: van olyan edző, aki elvégezte a testnevelési egyetemet, és külföldön továbbképezte magát sportpszichológusnak. Valóban, elsajátíthatta a mentáltréninget, relaxációs és koncentrációt növelő technikákat, viszont mit kezd azzal a sportolóval, aki felkeresi egy fontos verseny előtt, elkezdik a felkészülést, a versenyző családjában azonban történik egy váratlan esemény: haláleset, válás. Akkor aztán mentáltréningezhetnek naphosszat, a feldolgozatlan magánéleti probléma beárnyékolhatja a versenyzést. És újra itt vagyunk, egy sportpszichológusban, sportpszichológiában csalódott sportolónál…

Az évek során az edző és a sportoló kapcsolata változik. Mire kell az idő múlásával figyelnie a trénernek?

– Gyerekeknél még erős az alá-fölé rendeltségi viszony edző és sportoló között, de ahogy múlnak az évek, nő a sportoló tudatossága. A legkevesebb, hogy az edző meghallgatja a sportolót. Itt nagyon fontos a kommunikáció. A sportpszichológiai munka során már a gyerekeknél is kiemelt szerepet kap a már említett sportolói tudatosság növelése. Tudnia kell, mit miért csinál, miért van ilyen edzés, mikor és hol lesz verseny. Azzal nem segítjük a versenyzéstől szorongó gyereket, hogy eltitkoljuk előle, hogy elkészült a sorsolás a hétvégi tornára. Ehelyett meg kell tanítani megküzdeni a szorongásával, és itt nagyon sokat segíthet a sportpszichológus.