„Nem szeretek sokat beszélni. Ezt mondtam akkor is, amikor bejutottam a döntőbe, hogy én nem a szavak embere vagyok, ehelyett inkább a szőnyegen dolgozom. Erre az edzőm tanított meg, akinek ezúton is köszönöm, amit értem tett a pályafutásom során.”
Ezt mondta Szerbia és Szabadka hőse, Davor Štefanek, aki az ország első aranyérmét szerezte Rióban, a XXXI. olimpiai játékokon. A szabadkai városházán tartott polgármesteri fogadást követően a 66 kilogrammos kötöttfogású birkózók mezőnyében olimpiai bajnok Štefanek és edzője, Sreten Damjanović sajtótájékoztatót tartott, amelyen az olimpiáról visszatérők készséggel válaszoltak az újságírók kérdéseire.
„A városnak és a Spartacusnak azért vagyok hálás, mert segített abban, hogy visszatérhessek Szabadkára, és a nevelőklubomban birkózhassak – annak a birkózóteremnek különleges a hangulata, az edzőm szerint ezer lélek lakik ott. Lehet, ha a Proleterben maradok, nem is lett volna belőlem olimpiai bajnok. Köszönöm mindenkinek, aki mellettem állt, a sportminisztériumnak, a birkózószövetségnek, az olimpiai bizottságnak, hogy bíztak bennem, hogy elhitték, képes lehetek az éremszerzésre. Mindig is mondtam, hogy amit rászánnak a felkészülésemre, igyekszem visszaadni a sikereim által, és azt hiszem, az utóbbi években ezt meg is tettem. Világbajnoki címet nyertem 2014-ben, most olimpiát – ezt korábban senki nem érte el, pedig a birkózás a legsikeresebb olimpiai sportág volt Jugoszlávia területén. Momir Petković 1976-ban olimpiai bajnok volt, felhívott, amikor bejutottam a döntőbe, és kérdezte, hogy tisztában vagyok-e vele, milyen siker kapujában állok. »Ne hülyéskedj, menj oda, és meg se állj az aranyéremig!« – mondta a telefonba. Neki is nagyon hálás vagyok, hogy Sreto mellett mindvégig a támaszom volt” – mondta a 30 éves Štefanek, aki elmesélte azt is, hogy a legfontosabb célja, hogy visszahódítsa a Spartacusszal Szabadkának az országos bajnoki címet.
Egy sportoló pályafutásának legnagyobb sikere az olimpiai cím, de legtöbbjük nem egyedül dolgozik meg az aranyéremért, hanem van egy fontos társa, az edzője, akinek tanácsait, tapasztalatait, tudását felhasználva juthat ilyen magasságokba. Štefanek edzője a korábbi világbajnok Sreten Damjanović, aki büszkén és sok-sok szeretettel hangjában beszélt tanítványáról: „A Spartacus Birkózóklubnak valóban rengeteg jelentős eredménye van, az egésznek a csúcsa az, amit Davor elért. Nagyon jó érzés, hogy ezzel az aranyéremmel túlszárnyalt engem is, mindeddig a legnagyobb birkózósikerekkel rendelkező embernek számítottam Szerbiában. Már kiskora óta mindig ezzel viccelődött, hogy csak engem hagyjon le, aztán majd meglátjuk. Most ezt is megvalósította. Ő az egyetlen tanítványom, aki Szabadkán maradt, a többiek mind elmentek a városból.”
Davor Štefanek (fotó: Ótos András)
Az újságírók természetesen leginkább Štefaneket faggatták, aki elárulta, gondolkodott rajta, hogy lemondja az olimpia után a válogatottságot, és csak a klubfeladataira koncentrál majd, de mégsem teszi, mert hiányzik neki valami az éremgyűjteményéből: „Hiányzik az Európa-bajnoki cím. A két legnehezebb dolgot véghezvittem, nyertem olimpiát és világbajnokságot is, Eb-n viszont kétszer az ezüstéremmel, kétszer a bronzzal kellett megelégednem, az aranyérem még várat magára. Jövőre Szerbiában – Újvidéken vagy Belgrádban, ez majd még eldől – rendezik meg az Eb-t. Januártól mindent beleadok a felkészülésbe, és hazai környezetben megszerzem az Európa-bajnoki címet is.”
A sajtóértekezlet végeztével megkértük az olimpiai bajnokot, hogy meséljen az aranyig vezető útról. Štefanek magyarul válaszolt: „Nem volt könnyű sorsolásom. Mindenki féltett, amikor kiderült, hogy a japán lesz az első ellenfelem. Én viszont nagyon nyugodt voltam, aludtam a meccs előtt, fejben nagyon letisztultan léptem szőnyegre. Az első három meccsen egy mosolyt sem láthatott senki az arcomon, annyira koncentráltam, csak a birkózásra gondoltam, minden mást kizártam a fejemből. Végül simán megvertem a japánt. Aztán jött a tavalyi vb-n engem legyőző Stäbler – miközben mindenki legszívesebben elkerülte volna, én birkózni akartam vele, mert vissza szerettem volna vágni a tavalyi vereségért. 6:2-re megvertem a németet, nem hittem, hogy ilyen könnyű lesz. Utána jött a grúz rivális, aki legyőzte az olimpiai címvédőt. Mikor mentem ki a szőnyegre, láttam, hogy falfehér, hogy fél tőlem, ezért mindent beleadtam, és rajta is túlléptem. A döntőben is nyugodt voltam, még akkor is, amikor vezetett az örmény a szünetben. Mikor megláttam az eredményjelzőn, hogy még másfél perc van hátra, elindultam előre. Kaptam is egy pontot gyorsan, amikor felkeltünk a parterre-ből – 5:03-at mutatott az időmérő, vagyis 57 másodperc volt hátra –, tudtam, hogy én nyerem a meccset. Ha az örmény vitte volna el az aranyat, az is jogos lett volna, mert én mindig is mondtam, hogy ebben a súlycsoportban van tíz egyforma birkózó, és csak nüanszok döntenek a végső győztes kilétéről.”
Az aranyérem megszerzését követő délelőttön meglátogattuk a Štefanek szülőket, Davor édesanyja, Gyöngyi pedig elmesélte nekünk, hogy 2013-ban a fia komolyan gondolkodott azon, hogy befejezi a birkózást. Furdalt bennünket a kíváncsiság, ezért megkérdeztük az olimpiai bajnokot, miért akarta abbahagyni, és mi győzte meg mégis a folytatásról: „2013-ban abba akartam hagyni a birkózást. Hazamentem, beszélgettem az anyukámmal, aki azt mondta, hogy próbáljak még egy évet birkózni, mutassam meg, mire vagyok képes. Hallgattam rá, mondtam neki, rendben, mindent beleadok. Nem is kellett várni sokáig, a következő évben világbajnok lettem. Akkor mondtam, hogy most már nem állok le az olimpiáig biztosan. Ezúton is köszönöm édesanyámnak, hogy hála istennek, nem hagyta, hogy felhagyjak a birkózással.”
